STÓSZhírlevél

Mit olvasok, mit nézek vagy hallgatok épp? Az asztalomon álló stószból („stócból”) ajánlok neked cikkeket, könyveket, zenét, podcastot vagy filmeket.

Stósz hírlevél #031 – Gengszterpolitika és videojáték-történelem

Hogy mi az a Stósz?

Nálad is halomban áll az olvasnivaló? Ebben a hírlevélben az én stószomból ajánlok neked: kéthetente exkluzív hírlevelet küldök ki, amelyben azokat a dolgokat szedem össze, amelyekre éppen ráakadtam és rákattantam. Vagyis amit érdekesnek, izgalmasnak és fontosnak gondolok. Tehát cikkeket, könyveket, filmeket, podcastokat, zenéket vagy éppen hasznos cuccokat, eszközöket ajánlok. (És emellett emailértesítést küldök arról is, ha új podcastepizód jelent meg Az élet, meg mindenen.)

Iratkozz fel az itt látható űrlap kitöltésével, hogy megkapd a hírlevelet!

Hírlevél feliratkozás:

Gengszterpolitika – gengszterromantika

Vannak filmek, amelyekben a „rosszfiú” a legszimpatikusabb. A szívünk mélyén megnyerőnek, de legalábbis tiszteletreméltónak érezzük a gengsztert, aki kiharcolja saját igazát. Aki – még ha elítélhető eszközökkel is, de – utat tör magának, és elveszi, ami jár.

Talán azért, mert a világot, amiben élünk, és amelytől a bűnöző elveszi jussát, igazságtalannak tartjuk, azt pedig, aki látványosan dacol vele, könnyen az igazságosztó szerepébe helyezzük.

Nem csoda, hogy milliók követték a karosszékhez szegezve a Breaking Bad főhősét, Walter White középiskolai kémiatanárt, aki a történet szerint a megalázott kisemberből vált az újvadnyugat drogcsászárává. Akinek így-úgy-amúgy, de sikerült a kitörés.

És ez lehet az egyik titka Donald Trump – és illiberális társai – támogatottságának is. Mármint ez a gengszterromantika.

Ez a megközelítés számomra kisebbfajta revelációnak hatott, amikor a minap Steven Pressfield amerikai regényírót hallgattam erről értekezni James Altucher podcastjában. (Pressfield könyvét, A művészet háborúját talán a regényírással kacérkodók közül sokan ismerik Magyarországon is, hiszen bár a könyv kétségtelenül amerikai típusú, gyakorlati útmutató az írói hivatáshoz, mindezzel együtt nem haszontalan olvasmány, és ahogy látom, már magyarul is kiadták – bár gyanút ébresztő, hogy a magyar címben is minden szót nagybetűvel szednek).

Tehát Donald Trump, aki lecsapolja a romlottság mocsarát. Oké, dörzsölt alak. Jó, nem tiszta lapokkal játszik, de sokaknak megtestesíti a vágyát arra, hogy kiszabaduljanak a mások által rákényszerített szabályok alól, és – mintha csak western- vagy népmesei hősök lennének – borsot törjenek azoknak az orra alá, akik eddig érinthetetlenek voltak.

Az ilyen, Robin Hoodra váró közhangulat persze mindig krízishelyzetet jelez: az egykor stabilnak tűnő amerikai középosztály alatt megrendült a föld, és alapélménnyé vált a lecsúszástól való félelem. Egyre többen érzik úgy, hiába a második vagy a harmadik állás, a becsületes munka, egyszerűen nem megy, nem megy már az, ami szülőknek „amerikai álom” címszó alatt még sikerült. (Talán nem véletlen, hogy a két háború között Bonnie és Clyde története is a nagy gazdasági világválság idején vált sokak fantáziáját megmozgató szappanoperává.)

Igen, ez pontosan az a gengszteromantika, amit Magyarországon olyan jól ismerünk, hiszen – ellentétben a polgárosultabbnak gondolt nyugati országokkal – itt a középosztály több mint száz éve a permanens válság és ügyeskedés állapotában van.

Ezt a romantikát, ennek mélységeit ragadja meg Márai Sándor 1947-es naplójának egy bejegyzése arról, miképpen fogadta óriási csalódással a pesti nép a kor egyik leghírhedtebb rablógyilkosának, Hekus Döncinek az elfogását:

„A hír a vendéglőben nagy feltűnést kelt. Kispolgárok, munkások ülnek itt. Az emberek felugrálnak az asztalok mellől, egymás kezéből kapkodják az újságot. A hangulat általános: csalódás, lesújtottság, düh. Mindenki sajnálja Hekus Döncit, mert nem sikerült szökése és rendőrkézre került. A sajnálkozás hangos, általános, senki nem titkolja érzéseit.
Ez a tünet rendkívül érdekes. A magyar viszonyok úgy fejlődtek, hogy a társadalom leplezetlenül rokonszenvet érez a rablógyilkos és a kéjgyilkos iránt, szolidaritást vállal a gengszterrel, aki – egy pillanatra – volt olyan ügyes és elszánt, hogy kicsúszott az államhatalom karmai közül. Mindenki rokonszenves, aki az államhatalommal szembefordul: ez a kocsmai közhangulat értelme. Szomorú, nyugtalanító tünet, de nagyon jellegzetes, félreérthetetlen.”

A Savanyó Jóskák (a WMN-en a napokban jelent meg róla cikk, talán mert ez a rosszfiú a női szíveket is megdobogtatja) és Ambrus Attilák országában (ahol senki nem lepődött meg azon, hogy a bankrabló az őshonos nemzeti kisebbségekért kiálló aláírási kampány arca is lehetett) nem is kell ezt sokat magyarázni. Mégis, amikor arról szoktunk értekezni, hogy Orbán Viktor ügyesen hozza a kádári „apafigurát” ez az elem rendszerint kimarad az analízisből. Itt ugyanis a hatalmasokkal szemben a „józan paraszti ésszel” és furfanggal élő gengszterről is szó van.

A Fidesz kommunikációs gépezetének persze nem kis feladatot jelent, hogy abban az országban, ahol lassan mindent lenyelnek a NER-lovagok, ahol a miniszterelnök már egy feudális királyság vezetőjeként diszponál köz- és magánvagyonok felett, azaz ő maga az államhatalom, hogyan lehet a hatalmasokkal szembeforduló betyárgyerek szerepét hitelesen eljátszatni vele. Hát úgy, hogy ez a gyerek a még hatalmasabbak ellen furfangoskodik: teherautóról leeső, keleti vakcinát szerez, kuruckodik Brüsszellel, ujjat húz Soros Györggyel, beszélni mer ott, ahol a politikai korrektség szájkosarat tesz a nép egyszerű gyermekeinek szájára.

Szóval, édes pofa ez a szallonnázgatás közben odamondogató mindenki Rózsa Sándora. Csak sajnos a táskában, amivel nap mint nap a kasszától távozik, a mi pénzünk van.

Egy kis egyetemi niggerezés

Ennek az egésznek persze a legkellemetlenebb része az, ami a nyomában szárba szökken. Ami szubkultúrának már nem mondható, hiszen nyilvánvalóan hol hallgatólagos, hol hangos politikai támogatást élvez. Az egyetemi katedrákon is.

Ha valaki lemaradt volna róla, áll a bál a Szegedi Tudományegyetemen annak egyik, a minap állami kitüntetéssel elismert tanára miatt, aki elvileg történész, gyakorlatilag meglehetősen unortodox szemléletben sarkallja diákjait korunk jelenségeinek megértésére. Mint például:

“Tudják hogy volt sorrendben Amerika sorvadása? 1) büdös nigger 2) nigger 3) néger 4) afroamerikai. Aztán manapság meg mister president. Mi lesz a következő, egy leszbikus nigger elnök?”

Én nem is szaporíatanám erről tovább a szót, inkább átadnám azt Ferber Katalin egyetemi tanárnak, aki Fele-más című Facebookos blogján egy higgadt, érett és elgondolkoztató írást jelentetett meg az ügyről. Ahogy írja:

„Ez nem a tudás hatalma. Ez a hatalom hamis tudata.”

Kapcsolódó podcastepizód

Amúgy Ferber Katalinnal beszélgettem a legutóbbi podcastepizódban – ennél felemelőbb témákról is:

Együttműködés a Válasz Online-nal

Mivel az utóbbi időben elég gyéren ment ki STÓSZ hírlevél (azon buzgólkodom, hogy ez ne így legyen), ezért most itt is megemlítem (hátha valaki nem hallotta még), hogy idén márciusától Az élet, meg minden podcast úgymond stratégiai együttműködésre lépett a Válasz Online-nal.

Továbbra is két, egymástól független csapatról és kiadóról van szó, külön kasszán és konyhapénzen, azaz nincs szó összebútorozásról (az együttműködés tehát az olvasói/hallgatói támogatási modellt nem érinti).

Viszont lesznek dolgok, amelyekben e „stratégiai együttműködés” során nagyon is kooperálunk majd. Minderről bővebben itt olvashatsz.

Egy podcast és egy Széchenyi-idézet

„Az istenek azonban megunják [az] érdemtelen buta csoportokat boldogságra úgyszólván szüntelen kényszeríteni, s végképp egyedül azokat veszik pártolás alá, kik legszebb ajándékukat – az elmebeli tehetséget – becsülni, kifejteni tudják, s nem vakon vagy szenvedélyeiktől ostorozva, de gondos előrelátással élik éltöket.”

A fenti, Széchenyi Istvántól vett idézet két okból is érdekes most nekünk. Az egyik, hogy kicsit kötődik az előzőekben taglalt egyetemi niggerezéshez. Érdemi oktatás helyett ugyanis az egyetemi niggerezés jó eséllyel az „érdemtelen, buta csoportok”-at erősíti a nemzetben, nem pedig fordítva.

A másik pedig hogy ezzel az idézettel nyit a Válasz Online Heti Válasz című podcastjának legújabb, pár napja megjelent epizódja, amelyben „a legnagyobb magyar” halálának évfordulóján Széchenyi aktualitásáról hallható izgalmas beszélgetés Ablonczy Bálinttal (aki egyébként a témával hosszabb ideje foglalkozik már).

Az élet, meg minden podcast mellett tehát hallgassátok a Válasz Online podcastját is (feliratkozhattok rá a szokott felületeken), mert hétről-hétre szuper témákkal rukkolnak elő.

Kapcsolódó podcastepizód

Ablonczy Bálint, a Válasz Online munkatársa, nem összekeverendő történész testvérével, Ablonczy Balázssal. Az utóbbi Ablonczyval már Az élet, meg minden podcaston is hallgathattatok beszélgetést:

Kelle-e félni az AstraZeneca vakcinájától?

Nem éppen hírlevélbe kínálkozó, nagy hírértékű esemény, de azért leírom: a múlt héten én is megkaptam az AstraZeneca-oltás első adagját. (Ami váratlan fordulatként hatott, hiszen elkönyveltem már magamban, hogy én legelőbb nyáron kerülhetek sorra.)

Nem tudom, hogy ebben szerepet játszott-e az, hogy az utóbbi időben ez a védőoltás legfőképpen a lehetséges (ám mint kiderült, igen ritkán jelentkező) mellékhatások miatt került a hírekbe, és ezért gyaníthatóan nem kevesen voltak, akik nem akarták azt beadatni.

Én mindenesetre örültem neki, eleve az AstraZeneca készítménye szerepelt álmaimban, nem utolsó sorban némi elfogultság miatt: amikor 2012-ben az Oxfordi Egyetemen folytathattam médiatanulmányokat, a Green Templeton College volt a fogadó intézmény, amelynek egyik legerősebb profilja amúgy nem a média-, hanem az orvostudomány. Így volt szerencsém pár igen kitűnő koponyával találkoznom. (És hát ennek nyomán igen-igen nagy szerénységre szert tennem, látva az én és az ő intellektuális képességeim közötti hatalmas különbséget. Természetesen az orvoskutatók javára.) Én ezért (is) maximálisan megbíztam az oxfordi szakemberek munkájában.

Ami a mellékhatásokat illeti: engem kb. egy napra „ütött ki” a vakcina, a beadatást követő második napon – de ez teljesen normális immunreakciónak mondható. Azóta kutyabajom, élek és virulok.

Mindeközben a Telexen született egy nagyon korrekt és alapos cikk az AstraZeneca-készítményt övező médiafelhajtásról és az oltás valódi kockázatairól, ami csak megerősítette bennem, hogy nyáron majd a második oltást is nyugodtan megkaphatom. Ahogy a cikk fogalmaz:

„Az EMA szerint az eddigi adatok alapján az oltással járó trombóziskockázat nagyságrendileg 1 eset 100 ezer főre. Egy 2015-ös metaanalízis, amely a CVST különféle hormonális fogamzásgátlók használatával járó kockázatát elemezte, arra jutott, hogy egyes fogamzásgátlóknál 100 ezer nőre évi 1,6-2,7 eset is juthat. Ez az összehasonlítás persze csak korlátozottan hasznos, de az arányokat talán érzékelteti.
Mindez nem jelenti azt, hogy el szabadna bagatellizálni az AstraZeneca-vakcina esetében feltárt, nagyon ritka, de valóban súlyos mellékhatásokat, de érdemes ezek kockázatát ebben a tágabb kontextusban, a koronapániktól kicsit eltávolodva értékelni.”

High Score – A videojáték-történelem

Mivel a 80-as években voltam kamasz, ráadásul elvált szülők gyermeke, volt pár év, amikor viszonylag sok időt töltöttem el egy C-64-es számítógép társaságában. Próbáltam én persze kicsit programozgatni is, de valahogy a végén mindig játék lett belőle… Így viszont értek benyomások arról, hogyan született meg 320×200 felbontásban egy sajátos szubkultúra, ami aztán csakhamar fősodorrá és megabiznisszé vált.

A számítógépes játékok piaca ma már több pénzt mozgat, mint a filmipar. Ennek megfelelően a videojátékok kulturális hatása is erőteljesebb a felnövekvő generációkra, mint a mozié – még akkor is, ha ezt sokan nem tudatosítják magukban. (A Guardian januári cikke szerint az ifjúsági kultúrában a videojátékok ma már fontosabbak, mint a zene – ez azért elég nagy váltás.)

A Netflixen megnézhető High Score című dokumentumfilm-sorozat (nem új, de nincs is mi elavuljon rajta) elég jól összerakott kísérlet arra, hogy ennek a gamer világnak és a hozzá kapcsolódó iparágnak a történetét bemutassa. Méghozzá legendás játéktervezőkkel, programozókkal, kiadókkal készített interjúk segítségével. No meg ötletes képsorokkal, kultikus tárgyakkal, archív felvételekkel, mindennel, ami ahhoz kell, hogy a hatrészes sorozat kellően fogyasztható legyen a nem hardcore dokurajongóknak is.

Az első rész rögtön a Tomohiro Nisikadóval készített beszélgetéssel indít, aki a hetvenes évek végén egy személyben volt a kitalálója, tervezője és programozója annak a Space Invaders című videojátéknak, amely ennek az új világnak majdhogynem teremtéstörténetét jelenti. (Eközben megcsodálhatjuk Nisikado akkoriban teleírt és telerajzolt spirálfüzetét is, amelyben a Space Invaders pixelgrafikáját álmodta meg, valamint magát a játékprogramot is – gondosan megrajzolt folyamatábrák segítségével.)

Ami jó: Ma már kultikusnak számító figurák bukkannak fel minden részben, olykor zárkózott csodabogarak, olykor izgalmas alkotók, mérnökök, cégalapítók, akiknek történetén keresztül a sorozat ügyesen végigvezet minket a videojáték-történelmen – a Space Invaderstől egészen a mai lövöldözős játékok „atyjáig”, a Wolfeinsteinig. Azoknak is tanulságos lehet ez az egész, akiknek eddig nem volt köze ehhez a világhoz, de szeretnék megérteni, miből lett a cserebogár.

Ami rossz: Helyenként kicsit csapongó és önkényes a szerkesztés, a válogatás, és egy idő után mintha a sorozat veszítene is lendületéből.

Hol lehet megnézni? Netflix

Magyar felirat: Van

Értékelés: 4 / 5

Kapcsolódó podcastepizód

A videójátékok szerepe az informatikai forradalomban – ez volt az egyik nagy témája egy korábbi podcastepizódomnak is, amelyben természetesen szó esett a Space Invadersről:

Vakondok 4

A kádári Magyarországon induló magyar videojáték-fejlesztés olykor meglepő és fordulatos történetéről szól a Vakondok 4 című magyar dokumentumfilm, amely online is megnézhető.

Tóth Szabolcs Töhötöm
Tóth Szabolcs Töhötöm
Voltam riporter a Boston Globe-nál, országos napilap főszerkesztő-helyettese, hírportál vezetője, az írott sajtó fortélyairól pedig megírtam az Első leütés – Gyakorlati újságírás nem csak kezdőknek című könyvet (amiből sok helyen tanítják az újságírást Magyarországon). Ám rádiózni, sosem rádióztam – az első felvételek után még a saját hangomtól is megijedtem. Szóval ez az egész podkaszt dolog nekem is új volt. Kalandtúra, ahová veletek együtt indultam el.

Hírlevelek idősorrendben

Itt is követhetsz

3,530lájkolóTetszik
815követőKövetés
170követőKövetés

Legfrissebb podcastepizódok

Mi az a podcast?

Podcastot hallgatni buszon, autóban, főzés közben, konditeremben? Rém egyszerű! Útikalauz kezdőknek.


Nálad is halomban áll az olvasnivaló? Ebben a hírlevélben kéthetente az én „stószomból” ajánlok neked:
Mit olvasok, mit nézek vagy hallgatok épp? Cikkek, könyvek, podcastok, hasznos eszközök – iratkozz fel itt, és máris kapod a Stószból  emailen a válogatott cuccokat.

Bővebben a hírlevélről.