Vannak filmek, amelyekben a „rosszfiú” a legszimpatikusabb. A szívünk mélyén megnyerőnek, de legalábbis tiszteletreméltónak érezzük a gengsztert, aki kiharcolja saját igazát. Aki – még ha elítélhető eszközökkel is, de – utat tör magának, és elveszi, ami jár.
Talán azért, mert a világot, amiben élünk, és amelytől a bűnöző elveszi jussát, igazságtalannak tartjuk, azt pedig, aki látványosan dacol vele, könnyen az igazságosztó szerepébe helyezzük.
Nem csoda, hogy milliók követték a karosszékhez szegezve a Breaking Bad főhősét, Walter White középiskolai kémiatanárt, aki a történet szerint a megalázott kisemberből vált az újvadnyugat drogcsászárává. Akinek így-úgy-amúgy, de sikerült a kitörés.
És ez lehet az egyik titka Donald Trump – és illiberális társai – támogatottságának is. Mármint ez a gengszterromantika.
Ez a megközelítés számomra kisebbfajta revelációnak hatott, amikor a minap Steven Pressfield amerikai regényírót hallgattam erről értekezni James Altucher podcastjában. (Pressfield könyvét, A művészet háborúját talán a regényírással kacérkodók közül sokan ismerik Magyarországon is, hiszen bár a könyv kétségtelenül amerikai típusú, gyakorlati útmutató az írói hivatáshoz, mindezzel együtt nem haszontalan olvasmány, és ahogy látom, már magyarul is kiadták – bár gyanút ébresztő, hogy a magyar címben is minden szót nagybetűvel szednek).
Tehát Donald Trump, aki lecsapolja a romlottság mocsarát. Oké, dörzsölt alak. Jó, nem tiszta lapokkal játszik, de sokaknak megtestesíti a vágyát arra, hogy kiszabaduljanak a mások által rákényszerített szabályok alól, és – mintha csak western- vagy népmesei hősök lennének – borsot törjenek azoknak az orra alá, akik eddig érinthetetlenek voltak.
Az ilyen, Robin Hoodra váró közhangulat persze mindig krízishelyzetet jelez: az egykor stabilnak tűnő amerikai középosztály alatt megrendült a föld, és alapélménnyé vált a lecsúszástól való félelem. Egyre többen érzik úgy, hiába a második vagy a harmadik állás, a becsületes munka, egyszerűen nem megy, nem megy már az, ami szülőknek „amerikai álom” címszó alatt még sikerült. (Talán nem véletlen, hogy a két háború között Bonnie és Clyde története is a nagy gazdasági világválság idején vált sokak fantáziáját megmozgató szappanoperává.)
Igen, ez pontosan az a gengszteromantika, amit Magyarországon olyan jól ismerünk, hiszen – ellentétben a polgárosultabbnak gondolt nyugati országokkal – itt a középosztály több mint száz éve a permanens válság és ügyeskedés állapotában van.
Ezt a romantikát, ennek mélységeit ragadja meg Márai Sándor 1947-es naplójának egy bejegyzése arról, miképpen fogadta óriási csalódással a pesti nép a kor egyik leghírhedtebb rablógyilkosának, Hekus Döncinek az elfogását:
„A hír a vendéglőben nagy feltűnést kelt. Kispolgárok, munkások ülnek itt. Az emberek felugrálnak az asztalok mellől, egymás kezéből kapkodják az újságot. A hangulat általános: csalódás, lesújtottság, düh. Mindenki sajnálja Hekus Döncit, mert nem sikerült szökése és rendőrkézre került. A sajnálkozás hangos, általános, senki nem titkolja érzéseit.
Ez a tünet rendkívül érdekes. A magyar viszonyok úgy fejlődtek, hogy a társadalom leplezetlenül rokonszenvet érez a rablógyilkos és a kéjgyilkos iránt, szolidaritást vállal a gengszterrel, aki – egy pillanatra – volt olyan ügyes és elszánt, hogy kicsúszott az államhatalom karmai közül. Mindenki rokonszenves, aki az államhatalommal szembefordul: ez a kocsmai közhangulat értelme. Szomorú, nyugtalanító tünet, de nagyon jellegzetes, félreérthetetlen.”
A Savanyó Jóskák (a WMN-en a napokban jelent meg róla cikk, talán mert ez a rosszfiú a női szíveket is megdobogtatja) és Ambrus Attilák országában (ahol senki nem lepődött meg azon, hogy a bankrabló az őshonos nemzeti kisebbségekért kiálló aláírási kampány arca is lehetett) nem is kell ezt sokat magyarázni. Mégis, amikor arról szoktunk értekezni, hogy Orbán Viktor ügyesen hozza a kádári „apafigurát” ez az elem rendszerint kimarad az analízisből. Itt ugyanis a hatalmasokkal szemben a „józan paraszti ésszel” és furfanggal élő gengszterről is szó van.
A Fidesz kommunikációs gépezetének persze nem kis feladatot jelent, hogy abban az országban, ahol lassan mindent lenyelnek a NER-lovagok, ahol a miniszterelnök már egy feudális királyság vezetőjeként diszponál köz- és magánvagyonok felett, azaz ő maga az államhatalom, hogyan lehet a hatalmasokkal szembeforduló betyárgyerek szerepét hitelesen eljátszatni vele. Hát úgy, hogy ez a gyerek a még hatalmasabbak ellen furfangoskodik: teherautóról leeső, keleti vakcinát szerez, kuruckodik Brüsszellel, ujjat húz Soros Györggyel, beszélni mer ott, ahol a politikai korrektség szájkosarat tesz a nép egyszerű gyermekeinek szájára.
Szóval, édes pofa ez a szallonnázgatás közben odamondogató mindenki Rózsa Sándora. Csak sajnos a táskában, amivel nap mint nap a kasszától távozik, a mi pénzünk van.