Az ország, amiből vadászparadicsom lett
A magyarországi természetvédelem nehéz helyzetéről ad képet publicisztikájában Jordán Ferenc. A rendszerökológus a Válasz Online-on kedden megjelent cikkében a „természetet kizsigerelő pénzszivattyú”-ról ír, hangsúlyozva, hogy hazánkban a legfőbb probléma nem a környezetvédelmi minisztérium hiánya, hanem a „társadalom lezüllesztése”. Mivel hogy tömegek támogatása nélkül nem lehet eredményeket elérni ezen a területen. Csakhogy a természetvédelem ügyében a tömegek itthon egészen más mintákat látnak, mint tőlünk nyugatabbra:
„Szeretett országunk közben lassan halász-vadász paradicsommá alakul. A fiatalok azt látják: a természet azért van, hogy leigázzuk, kifosszuk, agyonraboljuk. A természetvédelemhez dörgölőző vadászkiállítás vagy a Balaton élővilágának halastó formájában elképzelt megóvása mind ezt a képet erősíti. Az legyen csak az imperialista nyugat úri hóbortja, hogy csak úgy önmagáért meg szeretnék védeni természeti örökségükből mindazt, amit még meg lehet. ”
Kapcsolódó podcastepizód. Ezekről a problémákról, a Magyarországon eluralkodó szemlélet tarthatatlanságáról (és ennél globálisabb bajokról is) bőségesen esett szó Az élet, meg minden podcast legutóbbi, Jordán Ferenccel készült epizódjában:
Írmagjuk is marad
A világ legrégebben futó tudományos kísérlete zárult le azzal, hogy kihajtott pár mag a Michigani Állami Egyetem alagsorában. Miről is van szó?
„Ezek nem közönséges hajtások voltak: 142 évet kellett várni rájuk. A magvakat – hasonlóan több ezer más gyomnövényhez – még 1879-ben gyűjtötte be William James Beal botanikus a michigani Kelet-Lansingben. Ezután üvegekbe dugta őket, és elásta őket a Michigani Állami Egyetem campusán. Arra volt kíváncsi, hogy a magvak kihajtanak-e, miután éveket töltöttek a föld alatt, palackba zárva. Beal több tucat üvegéből meghatározott időközönként ástak ki egyet-egyet, és megvizsgálták a bennük található magok életképességét. Április közepén Dr. Lowry és négy munkatársa az éj leple alatt kiásták Beal egyik palackját a föld alól, hogy elültessék a benne található magvakat. Mivel ezek voltak az utolsó palackok, kijelenthető, hogy ezzel ért véget a világ egyik legrégebb óta futó tudományos kísérlete.”
Az, hogy majdnem 150 éve elrakott magvakat sikerült feléleszteni csipkerózsika álmukból (azaz elültetésük után kihajtottak a növények), nem csak a kutatást vezető Dr. David Lowry sikerélménye miatt fontos, hanem azért is, mert bizonyosak lehetünk benne, hogy kihalóban lévő, de nekünk, embereknek fontos növényfajokat eltehetünk jobb időkre.
Magbunker végidőkre. Itt van például a Spitzbergákon üzemelő „nemzetközi magbunker”, amely egyfelől haszonnövényeink sokszínűségét, azaz biodiverzitását próbálja megőrizni úgy, hogy a világ minden tájáról gyűjt magokat ebbe a speciális „archívumba”. Másfelől az örök fagy birodalmában működő intézményt arra is szánták, hogy az emberiség egy esetleges kataklizma esetén is újra tudja indítani az élelmezést biztosító mezőgazdaságot, ha erre kerülne sor. (Apró probléma, hogy a tervezők azzal nem számoltak, hogy a globális felmelegedés miatt a természet által biztosított -18 fokos hőmérséklet nem annyira magától értetődő, mint azt korábban gondolták: szerencsére nem a raktárhelyiségek, csak a bevezetőfolyosó kezdett el ennek következtében vizesedni. A szigetelést azóta megoldották, de mindez intő jel, hogy mennyire is tudunk előre tervezni ilyen globális ökológiai kérdésekben.)
Extra-epizód támogatóknak, amelyben a globális magbankról is szó esik
Itt jegyezném meg, hogy most már igyekszem többé-kevésvbé havi rendszerességgel (nem mindig sikerül) a Patreon-támogatóknak extraepizódokat szállítani: az 5. ilyen extraepizódban Jordán Ferenccel beszélgetek arról, vajon ellenszer lehet-e a biodiverzitás megőrzésére az, ha az ember ilyen génbankokból kihalt növényeket, esetleg állatokat (például gyapjas mamutokat) támaszt fel, és helyez vissza a természetbe.
Korlátlan drónháború
Véletlenül akadtam bele ebbe a minap, önmagában is érdekes, de mivel az EU keleti határvidékén egyre nagyobb az egymásnak feszülés, duplán érdekes.
Hírolvasó ember eddig is sejthette, hogy a 2020-as hegyi-karabahi háborúban nem egyszerűen vereséget, hanem súlyos vereséget szenvedtek az örmény csapatok. Ám előttem csak a részletes veszteséglistát böngészve derült ki, mennyire súlyosat. Pedig az Oryx biztonságpolitikai blog már a konfliktus elején közzétette ezt az azóta folyamatosan frissített listát, amiből az tűnik ki, hogy ez kábé olyan armageddon volt az örményeknek, mintha nálunk a Magyar Honvédség teljesen megsemmisült volna. A jelenlegi állapotokat tekintve úgy kétszer-háromszor.
Az elképesztő a számok. Az örmények csak T-80-as és T-72-es harckocsiból 244-et veszítettek, egyéb páncélos járművekből is több mint 150-et, tüzérségi ütegből 228-at. A listán megadják, hogy milyen támadó fegyver okozta a veszteséget, és hát nem nehéz látni, hogy a legnagyobb tarolást a török gyártmányú Bayraktar TB2 drón, illetve a különféle kamikaze drónok („loitering munition”) végezték.
Mit jelent ez hosszú távon? Lehet, hogy teljes paradigmaváltást a harctéren. Az olcsó és tömegesen előállítható, hálózatba szervezhető, pilóta nélküli és egyre inkább „autonóm” módon cselekvő, tehát algoritmusok, mesterséges intelligencia által vezérelt drónok tömegei ellen (amelyek képesek hosszú időn át a levegőben maradni, ami miatt a harctéri parancsnokoknak a helyzet megkövetelte, azonnali légicsapásokra van lehetőségük) kevésbé hatékony a hagyományos légvédelem és légi fölény. Az azeri-török drónhadjárat láthatóan meglepte a gyalogos és páncélos harcászatban edzett örményeket, de nem csak őket: ez a karabahi háború, a Foreign Policy márciusi cikke szerint, erősen elgondolkodtatta az amerikai stratégákat is:
„ Egyesek úgy látják, hogy a Hegyi-Karabahban kirobbant háború egy újabb jele annak, hogy eljárt az idő afölött, hogy az amerikai katonaság sokkoló és lefejező („shock and awe”) légihadjáratokra hagyatkozzon, olyanokra mint amilyenek például mindkét iraki háború kezdeti szakaszát jellemzték.”
Mit hozhat a szomszédban? Ezt a fejleményt, az Európa keleti végein mind hangosabb kardcsörtetés közepette, minden bizonnyal az orosz hadvezetés is (amely hagyományosan épít a páncélosokra) erősen tanulmányozza most. Főként hogy a Szabad Európa Rádió tudósítása szerint a minap Lengyelország, a NATO-országok közül elsőként, török TB2-eseket vásárolt, csakúgy, mint korábban Ukrajna is.
Disszidensek
Aki nem aludta át az elmúlt napokat, az gondolom tisztában van azzal, hogy ez a minszki gépeltérítés (ahol Lukasenko egy nemzetközi járat földre kényszerítésével hurcolta el politikai ellenfeleit) jó eséllyel nem csak a hónap, de a 2021-es év meghatározó eseménye lesz. Amelynek végkifejletére sokan sokféle okból kíváncsiak. Ahogy Anne Applebaum a The Atlantic-ban írja:
„Az autokratikus [berendezkedésű országok] fővárosaiban a diktátorok és pribékjeik most azt is figyelik, miként reagál a Nyugat – hogy Lukasenko megússza-e , és hogy [ezzel] ennek az új elnyomó eszköznek az alkalmazása esetleg számukra is elérhetővé válik. Mert hogy bizonyosan mások is szívesen használnák, hacsak másért nem azért, mert az ilyesmi üzenetet küld disszidenseiknek és a számüzetésben élőknek: nem vagytok biztonságban. Soha nem vagytok biztonságban, még akkor sem ha demokráciában éltek, még akkor sem ha politikai menedékjogot kaptatok, még akkor sem, ha több ezer láb magasban egy keresksedelmi járaton ültök.”
Azt már csak én teszem hozzá, hogy érdekes megfigyelni, miként rántja össze az európai közvéleményt ez az eset: lehet, hogy mint a nemzeti öntudat esetében, az európaiság tudata is ilyen vészhelyzetekben formálódik?
Amúgy a Kelet és Nyugat között lassan tényleg hidegháborúvá terebélyesedő konfliktus úgymond „deeszkalálására” lehet kísérlet a júniusi Biden-Putyin találkozó. Reméljük a legjobbakat.
Ügynöknek nyilvánítva
Ellenzéki újságírónak persze nem csak Fehéroroszországban nem jó lenni mostanában, hanem a nagy testvérnél sem. Ahol a jelek szerint szintén egyre jobban bekeményít a hatalom. Ebből a szempontból is tanulságos és izgalmas beszélgetés, amit a Válasz Online közölt május elején: a portál külpolitikai újságírója Vörös Szabolcs a független orosz sajtó egyik legizgalmasabb (és legnagyobb) online lapja, a Meduza főszerkesztőjével készített interjút. A lapot a putyini vezetés pár hete „külföldi ügynöknek” minősítette (ez nem egyszerű szófordulat, jogi következményekkel, ebben az esetben a lap ellehetetlenülésével járó hivatalos határozat). Ez ugyanis nem csak a hirdetők elpárolgását vonja maga után – hiába működik a Meduza, az orosz történelemben nem először, emigráns sajtóként –, hanem forrásaik elnémulását is:
„Ha külföldi ügynöknek minősítenek, az tulajdonképpen állami plecsni arról, hogy hazaáruló és az ellenség kollaboránsa vagy. Afféle mentális sárga csillag a kabátodon, amellyel elveszted a kormányközeli forrásaidat, nem beszélve az egyenruhás körökről, a szilovikokról. Emiatt aztán a sztorik jelentős részét nem tudod megírni, a külföldi ügynökökről szóló törvény ugyanis még az interjúalanyokat is veszélyezteti.”
(A Válasz Online Az élet, meg minden podcast stratégiai partnere – erről itt írtam korábban.)
Trollok, hangok, adatok
Líra könyvajánló
Putyin trolljai. A fentiek miatt (is) izgalmasnak tetszik egy magyarul az elmúlt hetekben megjelent könyv, Jessika Aro Putyin trolljai – Igaz történetek az orosz infoháború frontvonalából című műve.
A szerző – aki egyébként finn oknyomozó újságíró – szakterülete a közösségi médiában folyó orosz dezinformálás. A riporter egy szentpétervári internetes trollfarm leleplezése után a saját bőrén tapasztalhatta meg, hogyan működik a Kreml propagandagyára.
Gyanítom, hogy a könyv Magyarországon is igen hasznos olvasmánynak bizonyul.
Fellini hangjátékai. De a Líra kínálatából egy másik általam kiválasztott könyv is igazi érdekességnek ígérkezik. Federico Fellini első történetei ugyanis nem a filmvásznon, hanem a rádióban kaptak nagy nyilvánosságot: kevesen tudják, de a fiatal Fellini a 40-es években az Olasz Rádiónak írt hangjátékokat. Ezeket a történeteket olvashatjuk most az Akarsz velem álmodni? című kötetben.
És hogy miért tartom ezt izgalmasnak? Úgy érzem, hogy a podcast-forradalom során a rádiójátéknak is lesz reneszánsza. Szóval érdemes szemügyre venni, mivel kísérletezett 80 éve, a rádió hőskorában, egy ifjú világtehetség.
(x) A Líra Könyvajánló a Líra Könyv Zrt. támogatásával készült.
Könyvben is nézegethetők Barabási-Albert László adatvizulaizációi
Az élet, meg minden podcast 35. epizódjában Barabási Albert-László arról is beszélt, miképpen fektettek energiát kutatóintézetében, a Barabási Lab-ban abba, hogy évről-évre mind látványosabban (és érthetőbben) jelenítsenek meg („vizualizáljanak”) óriási adatbázisokat. ()Így született például a globális művészeti háló vagy az ízek hálózata – mindkettőről volt szó az epizódban.)
Aki esetleg a járvány miatt nem jutott volna el a Ludwig Múzeum Rejtett mintázatok című kiállítására (június 20-ig még megteheti), ahol megcsodálhatók ezek a már-már műalkotások, a tárlat apropóján megjelent, Rejtett mintázatok – A hálózati gondolkodás nyelve című könyv(album)ban is kalandozhat, amelyben az impozáns adatvizualizációs tablók mellett ennek az izgalmas területnek a megszületéséről, mibenlétéről szóló esszék, minitanulmányok is helyet kaptak.
Kapcsolódó podcastepizód:
Írógépem az útlevelem
A határokon átívelő vakcinaigazolványt illetően kezdem elveszíteni a fonalat. Hogy ki, mit és mikor, milyen megállapodás alapján fogad el, hogy melyikben mi van, illetve mi nincs benne magyarul és angolul.
Azt látom, hogy Magyarországon máris van négy (egy plasztikkártya, egy mobilapp, egy „papíralapú” magyar nyelvű és egy angol nyelvű) védettségi igazolás, miközben az országhatáron lehet, egyikkel sem vergődünk át.
Elvileg lesz majd közös uniós vakcinaútlevél is (egy passzport mind felett), de akinek nagyon sietős, és még oltást sem kapott, már több mint ezer „árusnál” szerezhet be hamis védettségi igazolványt, legalábbis a Guardian cikke szerint.
Amellett, hogy továbbra is mindenkit oltásra buzdítok, valamint az ügyeskedés mellőzésére, minderről akaratlanul is eszembe ötlött Habsburg Ottó régi felismerése. Amely felismerésnek köszönhetően a később az Európai Parlamentben képviselőként tevékenykedő politikus még a kontinens legsötétebb napjaiban is képes volt ide-oda utazgatni. Ahogy mondotta volt (szerintem a róla szóló portréfilmben is, de ebben a régi interjúban mindenképp):
„Még a háború alatt, amikor a nyilasok hatalomra jutottak Magyarországon, megkérdeztem egy lisszaboni diplomatánkat, mihez kezd a magyar útlevéllel. Azt mondta, hogy amíg írógépe van, lesz útlevele is. Bölcs mondat volt. Egy időben azután nekem sem volt útlevelem, de volt írógépem.”
