Szüntelen mesterkedő szabadkőművesek

Egy Szakács Árpád nevű kultúrharcos immár évek óta olykor-olykor, váratlanul ráront saját nemzetére. A már jobb napokat is megélt Magyar Nemzetben nekimegy ennek-annak, rendszerint magyar kiválóságoknak. Akiknél nehezményez ezt-azt.

Nem érdemelne mindez szót, ha a kulturális életet, az értelmiséget érő, egyébként elég zavarosan előadott támadásoknak ne lenne erős (fideszes) politikai hátszele és így olykor személyi következménye is (pedig azt hihetnénk, a korszak, amelyben a Pravdában kiszerkesztett osztályellenség azon nyomban kezdhetett is csomagolni, ma már történelem).

Szakács Árpád Trianon ürügyén ezúttal Romsics Ignácnak ugrott neki a szokásos stílusban. Eddig is nyilvánvaló volt, hogy a nagy tudású és nagy szaktekintélynek örvendő történész nem tartozik a párt liblingjei közé, a lapban közölt írás mégis vészjóslóan cseng, főként hogy az aktivista – bár ezt nyilván vicces megjegyzésnek szánta – ezúttal mértékadó magyar történészek munkáinak elpusztítására is buzdít: „A trianoni legendát cáfoló Romsics-tanítványok könyveit pedig nyugodtan vigyék be a papírgyűjtőbe” – írja Szakács.

Bár szép gesztus, kedvemen nem sokat javít, hogy a „Romsics-tanítványok”, vezető történészek (olyan valóban polgári értelmiségiek, mint Ablonczy Balázs, Gyurgyák János és Ungváry Krisztián) ma megjelentették kiállásukat megtámadott mesterük mellett, kinyilvánítva, hogy

„rendkívül méltatlannak érezzük és elvetjük azt a hangot és módot, ahogyan évek óta, meg-megújuló erővel, de egyre gyérebb érvanyaggal és halványabb erudícióval támadják [Romsics Ignácot] szakmai és emberi hitelességében.”

Kapcsolódó podcastepizód

Az aláírók közül egyébként Ungváry Krisztiánnal készült már korábban beszélgetés Az élet, meg minden podcaston:

#015 Ungváry Krisztián – Történész pergőtűzben

Rossz nyugat, jó Kelet, bűnös Budapest

Szóval ez a kiállás nem oldja rosszkedvem telét, mert hogy egyre nyilvánvalóbb, nem egyszerűen Szakács Árpádról van itt szó, hanem egy olyan új ideológiai hátországról, amelynek szellemiségéből a Nyugatot ostorozó magyar sérelmi politika ma már nap mint nap merít, miközben a kultúrharcosok ebből még anyagilag is szépen profitálnak. (Ez a három hete megjelent cikk például arról szól, ahogy épp 50 millió jó magyar forint közpénzt vágnak a jó Szakács Árpádhoz.)
Ennek itt most csak két, igen riasztó példáját említem:

• magát a miniszterelnököt, akinek június 6-án, Sátoraljahújhelyen elmondott ünnepi beszéde minden sérelmi toposzt tartalmaz, és akár Szakács Árpád is írhatta volna („Végül az ezeréves történelmi Magyarországot a budapesti összeesküvések hátba döfték” – mondotta Orbán Viktor, és ebbéli vélekedése manifesztálódni látszik a fővárosnak szánt állami pénzek csökkentésében is.);
• a NER fő „emlékezetpolitikusának”, Schmidt Máriának pályaívét. Amely pályaív során hosszú idő alatt bár, de mégiscsak eljutott a Nyugatot ostorozó, immár rendszeres és egyre furább kirohanásokig. Schmidt Mária meglehetősen sajátossá váló történelemszemléletét a minap vette górcső alá egy történelemtanár a hvg.hu-n. Cikkében megjegyezve, hogy

„Schmidt Mária az utóbbi időben új történelmet ír: hagyományos, jól bevált ellenségekeinket (tatár-török-orosz-Habsburg-kisantant) lecserélte egyetlen újra. Ez pedig a rossz Nyugat, mely lenézi és kioktatja a jó Keletet. Utóbbiba rajtunk, a továbbra is makulátlan magyar nemzeten kívül, amelyet mindig csak bántottak (ez nem változott), most már a környező népek és Oroszország is beletartozik.”

A borítóképen: Romsics Ignác (Fotó: Farkas Norbert/Magyar Hang)

Kollaboránsok tíz pontja

Talán kicsit imposztorkodásnak hat, de az előző blokk után nem azért szemlézem itt Anne Applebaum új cikkét, mert hogy szakmai-emberi kapcsolata Schmidt Máriával közismerten megromlott az elmúlt tíz esztendőben (az egy külön sztori, önmagában is izgalmas).

Inkább arról van szó, hogy a kollaboráció pszichológiája, amelyről tulajdonképpen az amerikai történész és publicista új írása szól, általában véve is elég érdekes témakör ahhoz, hogy a The Atlantic-ben megjelent esszénél hosszabban elidőzzek. (A szerzőnek egyébként a jövő hónapban jelenik meg új könyve Twilight of Democracy – The Seductive Lure of Authorianism címmel, amelyben az előretörő illiberalizmust elemzi. Sejtésem szerint kimerítően lesz benne szó Magyarországról is.)

Applebaum cikke nem egy diktatúra, hanem az amerikai politikai folyamatok apropóján született (a Trumppal „kollaboráló” republikánusoknak címezve), és azt vizsgálja, milyen késztetések hatására vagy önfelmentési stratégiák segítségével válhat valaki „kollaboránssá” extrém vagy rendkívüli körülmények között, miközben mások meg nem. (Akit esetleg nem annyira köt le a politika: szerintem sok helyen tettenérhetők ezek a stratégiák a „munkahelyi politikában” is.)

Applebaum legfőképpen a náci megszállás alatt álló Franciaország, illetve a kelet-német és kelet-európai kommunizmus történetéből idézett példákkal, illetve az e tárgykörben született szakirodalom felvetéseivel világítja meg mondandóját. (Megállapításai pedig izgalmasak lehetnek abban a magyar politikai szisztémában, amelynek ugye nevében is benne foglaltatik az „együttműködés”, miközben – az USÁ-hoz hasonlóan, politikai terrorról nem beszélhetünk.)

A cikkből tíz pontban próbáltam kigyűjteni, mi mindent említ Applebaum a kollaboráció lehetséges igazolásaként vagy okaként. (Ez tehát nem a cikk szigorúan vett tartalmi ismertetője, a lista sorrendben sem követi az eredeti, hosszú írásban említetteket, ráadásul saját szavaimmal igyekszem érthetővé tenni a vázlatos felsorolást – azt javaslom, aki precízen szeretné idézni az írást, olvassa el az eredetit. A felhozott, zárójeles magyar példák is az én példáim, Applebaum ezekről az esszében nem ír, bár egy helyütt az orosz Dumával együtt említi elrettentő esetként a kiürestíett magyar parlamentarizmust.)

Nos hát: ki mivel igazolja együttműködését?

1. Alapvetően jó irányba mennek a dolgok. Lehet, sok mindenben rossz döntés születik „odafönn”, lehet, hogy sokan kapnak stallumot meg nem érdemelten, de az együttműködő azzal nyugtatja magát, hogy fontosabb kérdésekben jó irányba mennek a dolgok. (Magyarországra vonatkoztatva: pl. nem jönnek ide a migránsok, szép lett a Kossuth tér, bővülnek a családi adókedvezmények stb.)
2. Hasznot remél belőle. Megélhetést, magasabb fizetést, létbiztonságot, pozíciót, hírnevet remél az együttműködő.
3. Az ellenoldal sokkal rosszabb. Applebaum a francia kollaboráció történetéből idéz erre példát, miszerint a Vichy-Franciaországban létezett az „inkább Hitler, mint Blum!” felkiáltás. A zsidó származású Léon Blum több ízben is Franciaország – baloldali – miniszterelnöke volt a két háború között. Teljesítménye valóban sok kívánnivalót hagyott maga után, mindazonáltal nem egy bábállamban töltötte be pozícióját, szemben Pétain marsallal. (Magyar példával élve: jó-jó, de Gyurcsány.)
4. Fél megszólalni. Mert elveszíti az állását, mert kiközösítik, magára hagyják, mert a senkiföldjére kerül. A hallgatás is lehet tehát az együttműködés egy formája. (Ha mindehhez fizikai bántalmazással, bebörtönzéssel fenyegető politikai terror is társul, a képlet még egyszerűbb. Magyarországon erről nincs szó – izgalmas jelenség, hogy a fortélyos félelem ennek ellenére igazgat.)
5. Így védi meg az országot annak vezetőjétől. Funkcionáriusok körmönfont önfelmentési kísérlete: pozíciójukat ők csak azért őrzik meg egy vállalhatatlan rendszerben is, mert szerintük ha nem ők lennének ott, már semmi sem állná útját a vezető romboló hatású tevékenységének. Valójában tehát nem kollaboránsok, hanem hősök, akiket igazol majd a történelem.
6. A konformizmus békessége. Ritkán felemlegetett, de nagyon is fontos késztetés: a gondolkodó ember számára van abban valami felszabadító, amikor a kínzó kérdésekkel való viaskodás helyett hirtelen elfogadja a hivatalos válaszokat. Így közösséget érezhet a tömegekkel, és nem áll többé állandó és fárasztó háborúban az állammal. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a fordulat után oly könnyen születik meg a pártdirektíváknak megfelelő cikk, a még ellenálló polgártársakat lejárató iromány. Az elidegenedésnek vége. Megkönnyebülés van, fellélegzés van: minden a helyére került.
7. Muszáj közel maradni a hatalomhoz. A hatalom iránt mágikus a vonzódásunk: hogy ott legyünk, ahol a fontos döntések születnek. Minél közelebb azokhoz, akik hatalommal bírnak. Hogy részesei lehessünk nagy elhatározásoknak, még akkor is, ha a holnapi lépéssel éppen nem értünk egyet. Abban bízunk, úgyis lesz majd olyan, amivel igen. De addig is, ott lehetünk. Közel. Vannak, akiknek ez önmagában elég késztetés a kollaborációhoz.
8. Cinizmus, nihilizmus. Igen hatékony önfelmentési stratégia a cinizmus, nihilizmus, szarkazmus, unalom. Semmi sem számít, hahaha. Ha a miniszterelnök is lop, csal, hazudik, nekem miért ne lenne szabad? Mindenki ezt csinálja, LOL. Elvekből nem élünk meg (kacsint).
9. A tiltott gyümölcs vonzereje. Bár Applebaum az előző, cinizmusról szóló résznél tárgyalja cikkében, szerintem megér egy külön pontot az, ahogy modernkori populizmus felismerte, hogy a politikai korrektségben vagy csupán a civilizált közbeszédben korábban helytelenített, megvetett vagy tiltott nézetek igen vonzóak lehetnek azok számára, akik ezeknek tilalmát korlátként élték meg. Négerezni, buzizni, sorosozni, arról értekezni, miért kellene a nők választójogát megvonni, úgy tűnik, sokaknak egyféle felszabadulás-élmény manapság.
10. Hisz benne. Ezzel el is jutunk egy viszonylag egyszerű ponthoz: amikor valaki tényleg hisz abban, aminek részévé válik. A pártban, az eszmében, a végső győzelemben.  

A borítóképen: Anne Applebaum

Trianon filmen, képen, grafikonon

Hol vannak a magyar filmek Trianonról?

A 24.hu erről érdeklődött Murai András filmtörténésznél. Mármint hogy miért nincs magyar játékfilm ebben a témában (ilyen film egyébként a Horthy-korszakban sem született). Murai szerint

“Trianonról akkor készülhet sokakat megérintő, populáris film, ha valamilyen egység, konszenzus alakul ki a trauma megítéléséről, a traumára való emlékezés közös módjáról.”

Lehet, hogy ettől még (már?) tényleg messze vagyunk.

Kapcsolódó podcastepizód

Arról, hogyan nem kellene történelmi filmet készíteni, ebben a podcastepizódban is esett szó:

#014 Szálinger Balázs – Egy sámán Zalából és az eposz, amit Keszthelyen kell megírni

Több mint tízezer első világháborús és régi erdélyi fotó

Azoknak, akik addig is, amíg lesz film, nézegetnének fotókat, jó hír (egyébként is az), hogy a trianoni békeszerződés aláírásának 100. évfordulóján, június 4-én elindult az Országos Széchényi Könyvtár Fotótér című online szolgáltatása, amelyen az OSZK a birtokában lévő, impozáns mennyiségű régi fotót adja majd közre. Első körben tízezer fotót, amelyek az első világháború, valamint a Trianon utáni Erdély fotográfiáit tartalmazó két gyűjtemény képei.

Kapcsolódó podcastepizód

A magyar közgyűjtemények birtokában lévő fotógyűjteményekről és ezek közzétételének szükségességéről szó esett a Fortepan alapítójával készült epizódban is:

#017 Tamási Miklós – A Fortepan-sztori, Szent-Györgyi motoron és az Opel Rekord a házunk előtt

Határon túli utcanevek Magyarországon

Aki viszont inkább adatokat (és ezek vizualizációját) böngészne, annak az Átló adatzsurnalisztáinak munkáját ajánlom, akik impozáns adatbázist építettek azokról a magyarországi közterületekről, amelyek legfőképpen a két háború között, majd a rendszerváltás után az elcsatolt országrészeken lévő településekről kapták nevüket.

Fény és telefon

Amikor a legutóbbi podcastepizódban Hajdú D. Andrással beszélgettem, a kongói állapotok kapcsán szóba került egy nagy klasszikus, Joseph Conrad A sötétség mélyén című regénye. Illetve a fotós arról is beszélt, azt tapasztalta, a dzsungel mélyén helyenként már ott is volt mobiltelefonos térerő (sőt olykor mobilinternet is!) ahol öt éve még egyáltalán nem.

Mivel néha lassú a felfogásom, csak tegnap ötlött fel bennem, miként vált ez a telefónia a a még érintetlennek gondolt területek „civilizálásának” szimbólumává. Ami régen, a XIX. században, és előtte évezredeken át még a „fény volt”, ma a térerő.

Így, az említett a regény főhőse is, a Temzéről elmélkedve, a felgyulladó fényekről beszél (amely folyó akkorra már „civilizált” volt, szemben a sötétség mélyén kanyargó Kongó folyóval):

“Az aranyvadászok és a hírnév megszállottjai mind e folyam hátán indultak útjukra, kezükben kard és gyakran fáklya, a szárazföld hatalmának küldöttei, a szent tűz egy-egy szikrájának hordozói. Hány nagy eszme vitorlázott el e folyam árján egy ismeretlen világ rejtelmei felé?!… Hajósok álmai, országok magjai, birodalmak csírái.

A nap leszállt; félhomály borult a folyamra, és a parton lassanként kigyúltak a lángok. […]

– És ez is – mondta Marlow váratlanul – valaha a föld egyik sötét vidéke volt. […] Azokra az igen-igen régi időkre gondolok, amikor a rómaiak először jöttek ide, ezerkilencszáz évvel ezelőtt – a minap… Hogy azóta fény gyúlt ki a folyón […] de ez nem több, csupán hirtelen lobbanás a síkságon vagy villám cikázása a felhők között. Ilyen villanásban élünk – bár tartana, amíg csak a vén föld forog!”

Kapcsolódó podcastepizód:

#028 Hajdú D. András – Képek a végekről és emberek, akik fáklyát visznek a sötétben