Egy Szakács Árpád nevű kultúrharcos immár évek óta olykor-olykor, váratlanul ráront saját nemzetére. A már jobb napokat is megélt Magyar Nemzetben nekimegy ennek-annak, rendszerint magyar kiválóságoknak. Akiknél nehezményez ezt-azt.
Nem érdemelne mindez szót, ha a kulturális életet, az értelmiséget érő, egyébként elég zavarosan előadott támadásoknak ne lenne erős (fideszes) politikai hátszele és így olykor személyi következménye is (pedig azt hihetnénk, a korszak, amelyben a Pravdában kiszerkesztett osztályellenség azon nyomban kezdhetett is csomagolni, ma már történelem).
Szakács Árpád Trianon ürügyén ezúttal Romsics Ignácnak ugrott neki a szokásos stílusban. Eddig is nyilvánvaló volt, hogy a nagy tudású és nagy szaktekintélynek örvendő történész nem tartozik a párt liblingjei közé, a lapban közölt írás mégis vészjóslóan cseng, főként hogy az aktivista – bár ezt nyilván vicces megjegyzésnek szánta – ezúttal mértékadó magyar történészek munkáinak elpusztítására is buzdít: „A trianoni legendát cáfoló Romsics-tanítványok könyveit pedig nyugodtan vigyék be a papírgyűjtőbe” – írja Szakács.
Bár szép gesztus, kedvemen nem sokat javít, hogy a „Romsics-tanítványok”, vezető történészek (olyan valóban polgári értelmiségiek, mint Ablonczy Balázs, Gyurgyák János és Ungváry Krisztián) ma megjelentették kiállásukat megtámadott mesterük mellett, kinyilvánítva, hogy
„rendkívül méltatlannak érezzük és elvetjük azt a hangot és módot, ahogyan évek óta, meg-megújuló erővel, de egyre gyérebb érvanyaggal és halványabb erudícióval támadják [Romsics Ignácot] szakmai és emberi hitelességében.”
Kapcsolódó podcastepizód
Az aláírók közül egyébként Ungváry Krisztiánnal készült már korábban beszélgetés Az élet, meg minden podcaston:
#015 Ungváry Krisztián – Történész pergőtűzben
Rossz nyugat, jó Kelet, bűnös Budapest
Szóval ez a kiállás nem oldja rosszkedvem telét, mert hogy egyre nyilvánvalóbb, nem egyszerűen Szakács Árpádról van itt szó, hanem egy olyan új ideológiai hátországról, amelynek szellemiségéből a Nyugatot ostorozó magyar sérelmi politika ma már nap mint nap merít, miközben a kultúrharcosok ebből még anyagilag is szépen profitálnak. (Ez a három hete megjelent cikk például arról szól, ahogy épp 50 millió jó magyar forint közpénzt vágnak a jó Szakács Árpádhoz.)
Ennek itt most csak két, igen riasztó példáját említem:
- magát a miniszterelnököt, akinek június 6-án, Sátoraljahújhelyen elmondott ünnepi beszéde minden sérelmi toposzt tartalmaz, és akár Szakács Árpád is írhatta volna („Végül az ezeréves történelmi Magyarországot a budapesti összeesküvések hátba döfték” – mondotta Orbán Viktor, és ebbéli vélekedése manifesztálódni látszik a fővárosnak szánt állami pénzek csökkentésében is.);
- a NER fő „emlékezetpolitikusának”, Schmidt Máriának pályaívét. Amely pályaív során hosszú idő alatt bár, de mégiscsak eljutott a Nyugatot ostorozó, immár rendszeres és egyre furább kirohanásokig. Schmidt Mária meglehetősen sajátossá váló történelemszemléletét a minap vette górcső alá egy történelemtanár a hvg.hu-n. Cikkében megjegyezve, hogy
„Schmidt Mária az utóbbi időben új történelmet ír: hagyományos, jól bevált ellenségekeinket (tatár-török-orosz-Habsburg-kisantant) lecserélte egyetlen újra. Ez pedig a rossz Nyugat, mely lenézi és kioktatja a jó Keletet. Utóbbiba rajtunk, a továbbra is makulátlan magyar nemzeten kívül, amelyet mindig csak bántottak (ez nem változott), most már a környező népek és Oroszország is beletartozik.”
A borítóképen: Romsics Ignác (Fotó: Farkas Norbert/Magyar Hang)