Van Nick Cave-nek egy oldala, ahol levelekre válaszol. Sok-sok levélre. Semmi sallang, semmi felesleg, pőrén az üzenet, aztán a válasz. Aztán kész.
Előbb az, ami az emberek szívében ott lapul, onnan előszakad. Majd a reflexió: pár együttérző szó, meglátás, biztatás.
Életbölcsesség? Így is szokták mondani. A The Red Hand Files valójában széljegyzet az emberről, a világ dolgairól.
Valamikor nyár elején bukkantam rá erre a „blogra”. Korábban nem tudtam, hogy Nick Cave ilyen személyes lelkisegély-vonalat is fenntart. Mindenesetre megfogott az az üzenetváltása, ami a gyászról, a veszteségről szól.
Ekkor még talán terv sem volt bennem, legfeljebb nagyon halovány gondolat, hogy a podcastban epizód lesz majd Felkai Piroskával. Aki a legutóbbi beszélgetés során saját gyásztörténetét is megosztotta a hallgatókkal.
Hogy a halovány gondolat miatt, vagy csak úgy, már nem emlékszem, de elmentettem ezt a az idézetet Nick Cave-től:
„Szeretteink elvesztésének paradox hatása, hogy hirtelen hiányuk lázas kommentárjává válhat mindannak, ami [velünk] itt marad. Az, ami marad idővel izzó valójában emelkedik ki a sötétből – felragyogó jelenlétével – amint kiismerjük magunkat ebben az új és másféle világban. A veszteségben minden – legyen szó élőről vagy élettelenről – felfokozott intenzitást és jelentést kap.”
Kapcsolódó podcastepizód
+
Nick Cave blogja amúgy pár hete került elő a hazai médiában, amikor a zenész a „cancel culture” károsságáról írt:
„Ami pedig a cancel culture-t illeti, az az irgalom antitézise. A politikai korrektség a világ legszomorúbb vallásává nőtte ki magát.”
A The Red Hand Files indulásáról, születésének körülményeiről szól ez a korábbi Guardian-cikk.
