Távkapcsolat szerelemmel
Jó, tudom, régóta nem volt Stósz. Szóval, aki a podcasttal kapcsolatos hírekre kíváncsi, az lapozzon a következő, Vezérlőterem című blokkra.
Amerikai beszélgetés a budapesti „Vichy Disneyland”-ről
Itt most az angolul értőknek ajánlanék egy napokban megjelent beszélgetést a Dissent magazin podcastjában (ez az értelmiségieknek szánt közéleti lap kábé az amerikai Demokrata Párt baloldalán helyezkedik el).
Amely beszélgetésben Magyarországról van szó.
Jobban mondva arról, hogyan lett Magyarország és Orbán Viktor sztár az amerikai Republikánus Pártban, illetve az amerikai jobboldalon.
A beszélgetés egyrészt azért is tanulságos, mert szertefoszlatja a mítoszt a „buta amerikai médiáról”, ahol összekeverik Budapestet Bukaresttel (Magyarországot, a napi politikai történéseket üdítő tájékozottsággal taglalja a podcastepizód négy résztvevője).
Másrészt azért is, mert jó bevezetés ahhoz, hogy a Magyarországon zajló folyamatokat világpolitikai térbe helyezve segítsen megérteni.
A podcastepizód a témában mostanában megjelent amerikai újságcikkeket körüljárva (erről adok egy listát a bejegyzés végén) elemzi azt a jelenséget is, ami tulajdonképpen lassan száz éves értelmiségi gyakorlat a Nyugaton. Arról a gyakorlatról van szó, amikor a világ szerencsésebb felén egy befolyásosabb publicista, aki egyébként a világvége-hangulat propagálásából kényelmesen megél, megállapítja, hogy elérkezett a nyugati civilizáció alkonya, majd külföldi példák után néz, ahol a más, autoriter vagy egyenesen náci, kommunista országokból (világnézetének megfelelően) kicsemegézi a pozitívként eladható vonásokat, eredményeket, és a (rendszerint katasztrófával végződő) társadalmi kísérletek átvételére buzdítja a jelennel elégedetlen olvasóit.
Ezeknek a bezzegországoknak a körébe illeszkedik most Magyarország, amelyet a beszélgetésben egy helyen „Vichy Disneylandnak” is neveznek. Hiszen Budapest kellemes, festői környezetet teremt a „liberális felforgatás”, a modernizmus és a „Woke kultúra” kártéteményei felett kesergő konzervatívoknak: szép régi épületek (a sok mihaszna modern kockaház után), kényelmes kávéházak, Belpestről és Belbudáról nézve békebelinek tűnő világ, erősnek tűnő állam: díszlet-Magyarország, ahonnan nem is kell kilépni a valódiba.
A valódi országba, ahol, mint azt a podcast is megjegyzi, a 80-as évek második felétől mind inkább a mexikói Maquiladora (vagy ahhoz hasonló) modell működik, vagyis az, hogy Magyarország Európa és a világ fejlettebb részének végez bérmunkát, annak összeszerelőüzemévé vált. Miközben, mondják ki lényeglátóan a beszélgetésben, a magyar a leginkább túlhajszolt, agyondolgoztatott néppé vált Európában. (A magyarországi bérszínvonalhoz lehangoló adalék az Átlátszó cikke arról, hogyan viszonyul a felsőoktatásban tanítók havi fizetése Európa más országaiban dolgozó kollégáik bérezéséhez.)
Új Durantyzmus
Természetesen ezek az idelátogató, bezzegországozó amerikai (és brit) konzervatívok a magyar adófizetők pénzén tölthetik itt idejüket, és írhatnak a nagy konzervatív világforradalom előmozdításán serénykedve, gondolkodhatnak kényelmesen világjobbító elképzeléseikről, mivel a magyar kormány nem sajnálja az erőforrásokat arra, hogy Budapestet a „nemzeti konzervativizmus” ideológiájának fővárosává tegye, így biztosítva politikájának támogatást külföldön (ami a politikusokat illeti, nyilván e törekvésnek része Marine Le Pen budapesti látogatása is a napokban).
A Budapesten felbukkanó, kávéházi világmegváltók egyik illusztris alakja Rod Dreher, aki a The American Conservative című magazin főmunkatársa („senior editor”). Ő négy hónapig élvezhette a magyar adófizetők vendégszeretét, és „ösztöndíja” mellé a kormány a Nemzeti Múzeum mellett biztosított neki kényelmes lakást, amelyből Dreher úrnak tényleg nem kellett semmi olyat észrevennie Magyarországból, amely a példává emelt NER képét összekuszálhatta volna olvasóiban. Vagy a Dreher hathatós közbenjárására Magyarországra látogató Tucker Carlson nézői fejében (mert hogy ennek a vizitnek, amely a Fox News-on sugárzott Orbán-interjúban kulminálódott, Dreher volt az ötletgazdája).
Ez az attitűd egyébként – nekem úgy tűnik – nagyon közel áll ahhoz, amit például Walter Duranty, a New York Times háború előtti moszkvai tudósítója művelt (a baloldalon): ő a nagy gazdasági világválság közepette olyannyira előnyösnek kívánta láttatni elbizonytalanodott olvasóival a szovjet kísérletet, hogy még a milliók halálát okozó ukrajnai éhinséget is elhazudta (Sztálin hálából Lenin-díjat adoményozott az amerikainak).
Cikkek az amerikai jobb és a NER kapcsolatáról
- How the American Right Fell in Love With Hungary, New York Times Magazine
- What American Conservatives See in Hungary’s Leader, New Yorker (az itt felsorolatak közül közül talán ez volt számomra a legérdekesebb cikk: gyakorlatilag egy háttérrel gazdagon ellátott beszélgetés Rod Dreherrel, bepillantást engedve gondolkozásába)
- Surprised to see US Republicans cozying up to the European far right? Don’t be, The Guardian
Pár gondolat az importált polgárháborúról
A podcast további tartalmi ismertetése helyett pár megjegyzés.
- Megértem, hogy az Egyesült Államokban, ahol a középosztály az elmúlt két évtizedben megrogyott, egyre több konzervatív „gondolkodó” ébred rá, hogy az államból (adott estben más államokból) könnyebb megélni, mint a piacról.
- Így megértem azt a folyamatot is, hogy közülük sokan miképpen dobják sutba a szabadpiac elsőségének eszméjét, a korlátozott államot hirdető ideológiát, és propagálják ehelyett ma már az erős állam előnyeit, valamint egy olyan, a NER lényegéhez is hozzátartozó küldetéstudatos elképzelést, miszerint a nagyobb közjó érdekében a konzervatívoknak állami segédlettel kell rákényszeríteniük elképzeléseiket a társadalomra (ami nem csak a – jól fizető – hivatali és kulturális kulcspozíciók elfoglalását, hanem gyakorlatilag az állam teljes eltérítését is jelenti).
Mindez ugyanis egybeesik anyagi érdekeikkel is.
Amit nehezebb megértenem, hogy sajnos ennek a társutas mentalitásnak óriási szerepe van abban a konzervatívnak hazudott, de valójában a totális állam restaurációját jelentő készülődésben, amely nem csak Magyarországon, de Amerikában és Nyugat-Európában is a liberális demokrácia elleni legveszedelmesebb támadást jelenti az utóbbi hetven évben.
Miközben azt is gondolom, hogy ebben a globális ideológiai küzdelemben egy olyan gazdaságilag gyenge országnak, mint Magyarország, nem jó a térképre kerülnie (mégha ez vezetőjének ideig-óráig hasznos is lehet). Bizonyította ezt már számos olyan eset (pl. Spanyolország, Chile), ahol az egyre fokozódó külföldi érdeklődés tovább eszkalálta a belső ellentéteket, és hosszú távon lehetetlenné tette a nemzeti megbékélést.
Kapcsolódó podcastepizód
Arról, hogy a széttartó emlékezetek és az ellentétek elmélyítése helyett miért lenne üdvösebb közelíteni egymáshoz azt, hogyan gondolkozunk a múltról (ezt a közelítést a „nemzeti konzervativizmus”, úgy tűnik, programszerűen utasítja el), sokat beszélgettünk a leguóbbi podcastepizódban:
(A blokk indítóképe a benne ajánlott New York Times cikk illusztrációja.)
És most következzenek a hírek…
Minőségi Újságírás Díj a podcastnak
Azoknak írom, akik esetleg még nem értesültek volna róla: szeptemberben Az élet, meg minden podcast Minőségi Újságírás Díjat kapott. A szakmai zsűri által odaítélt díjat a Sajó Tamással készült epizód érdemelte ki.
Ezúton is köszönöm!
Kapcsolódó podcastepizód:
Extraepizódok a Patreonon
Aki támogatója a podcastnak, de még nem vette volna észre, annak akkor most jelzem, hogy a Patreon oldalamon minden hónapban elérhető egy rövidebb, 20–40 perces plusz epizód is, ez Az élet, meg minden EXTRA. (Így voltaképpen havonta már két epizód készül, amelyek közül a nagyinterjúk továbbra is ingyenesek és a podcaston hallgathatók, és ingyenesek is lesznek).
A podcast támogatói számára elérhető extraadások keretében a Patreonon a héten indult egy új sorozat, ahol a műsorban már szerepelt vendégekkel beszélgetek, és ahol a központi kérdés: „mi történt vele azóta”.
Az első ilyen epizódban egy tavalyi interjúalanyom, Felkai Piroska a vendég:
A kapcsolódó, eredeti epizód:
A podcast, ahol én beszélek
De ha valaki nem támogató (ezzel semmi baj nincs, örülök annak is, ha ingyen hallgatod, hálásan köszönöm a figyelmet!) és szeretné, hogy még többet beszéljek, annak a Meti Heteor podcast médiaügyi adását ajánlom, amely a minap jelent meg, és amelyben kivételesen nem én kérdezek, hanem engem kérdeznek. Tehát ebben én okoskodom, sok egyéb mellett arról, hogy a
- a NER utáni (poszttraumás) közmédiát, állami médiafinanszírozást nem szabad ott folytatni, ahol 2010-ben ez abba maradt.
- az állami rádió, tévé üzemméretét radikálisan csökkenteni kell (nincs szükség ebből többre, mint egy nemzeti rádió- és egy nemzeti tévécsatornára)
- felszabaduló források elosztásáról pedig döntsön maga a néző, a hallgató: adja oda a támogatásból a saját „részét” annak, akit szívesen néz vagy hallgat.
Mert az, ahogy az elmúlt években a független sajtót a hallgatók/nézők/olvasók finanszírozták Magyarországon, nos ez megmutatta: igenis tudnak erről dönteni a médiafogyasztók, és erre a technológia is rendelkezésre áll.
Újra kapható a könyv
Rövid szünet után újra kapható az Első leütés – Gyakorlati újságírás nem csak kezdőknek című könyvem az újságírás gyakorlati tudnivalóiról. (A könyvet itt tudod megrendelni online.) Merthogy utánnyomására volt szükség: olyan intenzíven rendelték az elmúlt hónapokban a vásárlók (a könyv máshol nem kapható, de az én webshopomban több mint 400 darab fogyott el belőle egy év alatt), hogy szeptemberre teljesen kimerültek a készletek, szükség volt „utántöltésre”.
És hát ez az utánnyomás most elkészült, a könyv újra a logisztikai raktárban.
Itt fontosnak tartanám megjegyezni, hogy ez a könyv nem új, évekkel ezelőtt jelent meg, és bár szinte semmi nem avult el benne (az újságírás alapjairól van szó), azért ezt mindig leírom, elmondom, nehogy valaki később reklamáljon.
Persze, gondolkozom egy frissített, második kiadáson is, de mivel a most kapható verzió is hat éven át íródott, és mert időm sincs erre most, nem hiszem, hogy a következő három-négy évben erre sor kerül. (Az utánnyomás sajnálatos folyománya ugyanakkor, hogy a most kinyomtatott könyveknél már nem tudtam tartani a tíz évvel ezelőtti árat. Sorry.)
A nagy, központi szív-panasziroda
Van az az erős színpadi jelenlét, amikor tényleg megszűnik a külvilág, és mindent betölt, kitölt, átfog, átölel az, ami a színpadon történik. Ha ezt a jelenlétet valaki egyedül képes megteremteni (jobban mondva két zenésztárssal, akik nem csak hanggal, hanem olykor finom játékkal, geggel, mimikával is válaszolnak arra, ami ebben az univerzumban – Oláh Ibolya és Presser Gábor univerzumában – történik), akkor ez kétszeres bravúr.
Oláh Ibolya estje alatt, amelynek zeneszerzője Presser Gábor (a rendező Bíró Kriszta) én ezt a jelenlétet tapasztaltam meg: a darabba válogatott versek, elhangzó prózai művek ebben kelnek életre és ragadják magukkal a nézőt.
És hogy miről szól a Női posta című színházkoncert? Idézem a színlapot:
„Valahol van egy nagy, központi szív-panasziroda. Talán egy égi főpostán, ahol mindenkit meghallgatnak. Ott ül-áll-beszél-énekel egy nő, akit, mondjuk, Ibolyának hívnak. Ma ő van szolgálatban ebben a hivatalban. A sok panaszra orvosság nincs. Feloldás – talán.”
Kapcsolódó podcastepizód
A Női posta bemutatója eredetileg tavaly decemberben lett volna, de a járványhelyzet kikényszerítette zárások miatt végül a premierre csak most szeptemberben került sor. Igen megtisztelőnek éreztem, hogy erre a zeneszerzőtől meghívást kaptam, akivel a májusi távbeszélgetésünk után most a bemutatót követően végre személyesen is találkozhattam.
Aki esteleg még a júniusban adásba került epizódot nem hallgatta volna még meg, íme:
Kazetta-reneszánsz
Közismert, hogy a bakelitlemeznek már évek óta van egyféle (igen korlátozott) reneszánsza: a CD-korszak alkonyán, a zenestreamelés hajnalán ismét menő lett a műanyag korongokat gyűjteni, kialakult egy sajátos piaca az egyszer már temetett hanglemeznek.
Egyre többen vannak ugyanakkor, akik már inkább a magnószalagért rajonganak. „A kazetta pedig, gondolj róla bármit, igenis eszményi hanghordozó” – szögezi le a Qubit cikkírója, és rögtön öt érvet is felsorol ennek alátámasztására.
Ráadásul, akik újra- vagy elkezdenék a magnózást, könnyen megtehetik. Ahogy a cikkből kiderül:
„kazettát és magnót is lehet kapni, és az átlagvásárlónak sem kell specialistához fordulnia a nyersanyagért: a nagyobb hipermarketek műszaki áruházaiban szinte mindig lehet kapni Maxell UR90 (Type I) kazettát, 400-500 forintért. Készlet van, csak választék nincs; ma az UR90 az egyetlen tömeggyártott üres kazetta.”
Kapcsolódó podcastepizód
A Szűcs Krisztiánnal felvett podcastepizódban kiemelt téma volt a 80-as évek kultikus tárgya, az összeállítás-kazetta:
Líra Könyvajánló
Történelmet író betegségek
Ronald D. Gerste könyve, amelynek címe Történelmet író betegségek – Az ókortól napjainkig, nem csak azért érdekes, mert egy pandémia végén (közepén?, elején?) vagyunk – nem csak azért, mert a szerző egyszerre orvos, történész, de rangos német lapok Washingtoni tudósítója is volt (azaz nagyon is közelről látta, miként van formálódóban a történelem egy világbirodalom szívében), hanem azért is, mert gyakran a bűnös, de oly sokunkat izgató kérdésre keresi a választ: mi lett volna ha?
Mégpedig egy speciális nézőpontoból: olyan betegségeket, járványokat vizsgál, amelyek egy adott pillanatban drámaian szóltak bele a történelem alakulásába. Uralkodókról, politikai vezetőkről olvashatunk, akiket korán vagy erejük teljében ragadott el valamely betegség, olyan történelmi személyiségekről, akik egészen biztosan másfelé fordították volna az események menetét – ha nem költöztek volna idejekorán a másvilágra.
A könyv nem csak történelem, de orvoslástörténet is, méghozzá könnyen áttekinthető fejezetekre bontva – vagyis azok is hasznát vehetik, akiket csak egy-egy ilyen sorsfordító időszak vagy betegség története érdekel.
Ez a könyvajánló a Líra Könyv támogatásával készült.
