Gleichschaltung
Ez a rosszemlékű szó a harmincas évek náci Németországából „hagyományozódott” tovább: azt a folyamatot jelöli, ahogy az állam (az oktatástól a társasági életen át egészen a magánszféráig) egységesít, vonalasít, és az állampárt ideológiájának megfelelően alakítja át nem csak a politikát, hanem a mindennapokat meghatározó közösségi érintkezés színtereit is. A szó tágabb értelemben az agresszív uniformizálást, a totális állami kontroll megvalósítását jelenti.
Miért is jutott eszembe most ez a szó?
Az utóbbi napok fejleménye, hogy Magyarország veszni hagyott 77 milliárd forintot, mert a magyar kormány sehogy sem akarta elfogadni, hogy a Norvég Alap pénzeinek szétosztását nem felügyelheti teljesen. (Hogy mi is az a Norvég Alap, és miért kaphat onnan pénzt Magyarország, ez benne van a linkelt cikkben.)
Szóval, a norvégok által kiszemelt civilszervezet a magyar kormánynak nem elég vonalas. Mi több, belső ellenség, amely a külső ellenséggel lepaktálva elveszejtésünkön dolgozik: „Magyarország nemet mond Norvégia Soros-diktátumára ”, „Magyarország nem fogadja el Norvégia sorosistákat gyarapító diktátumát” harsogják az ötvenes éveket idéző szalagcímek a propagandasajtóban.
Gyakorta hallani mostanság, hogy a Fidesznek nem kell olyan pénz, amiből „nem lophat”. Itt azonban többről van szó. Ez az ügy azt mutatja meg, hogy a gleichschaltolást a magyar (párt)állam a pénzforrások totális kontrolljával igyekszik megvalósítani, ami egyben az ellenségnek kikiáltott állampolgárok, civilek, szervezetek módszeres anyagi ellehetetlenítését célozza. (Miközben a sorba beálló – gleichschaltolt – egyéneket, csoportokat a rendszer anyagilag jutalmazza vagy legalábbis a túlélés lehetőségét kínálja nekik.)
A náci módszerekhez képest jelentős eltérés, hogy a jelenlegi „gleichschaltolás” esetében nincs szó fizikai erőszakról, a „másként gondolkozók“ bebörtönzéséről és persze fajelméletről sem (igaz, aktuális ellenségként felhasználható társadalmi csoportok kreálásáról, kijelöléséről igen). Az irányba állításnak bizonyos esetekben ugyanakkor – az anyagi ellehetetlenítésen túl – része a propagandasajtóban indított rágalomhadjárat, lejáratás és kipellengérezés, valamint alig leplezetten az államszervezet irányított felhasználása is, amelynek során az erre utasított hivatalok az állampolgárt olykor vegzálják és büntetik.
Így nem meglepő. hogy a különbségek ellenére a náci Gleichschaltung nyelve olykor a vonalasítást propagáló magyar pártsajtó fordulataiban is visszaköszön. (Hogy tudatosan-e, vagy csak azért, mert a totalitárius késztetések – amelyek egyike, hogy a központilag kiötlött nyelvi megoldások a propaganda révén mind inkább „átitassák”a nyelvhasználó közösséget – hasonló nyelvtorzulásokhoz vezetnek, ezen persze lehet vitatkozni.)
Mindenesetre e (propaganda)nyelvi sajátosságokhoz ajánlanék most két könyvet adalékként.
1. LTI
Az egyik a magyarul pár hete megjelent LTI – A Harmadik Birodalom nyelve – Egy filológus feljegyzései, amely Victor Klemperer (1881-1960) zsidó származású nyelvészprofesszor naplójegyzeteit tartalmazza arról, hogy miként itatta át a náci nyelvhasználat a nyelvész saját környezetét is, és miként változtatta meg ez a nyelvrontás olykor a legközelebbi családi ismerősök gondolkodását (vagy segítette elő önfelmentő technikáik tökéletesítését). A mű egyben kimerítő példatára annak, hogyan, milyen szavakkal, kifejezésekkel állítja szolgálatába és változtatja meg a nyelvet egy totalitárius állam.
A könyv kapcsán érdemes megemlíteni, hogy 1945 után az üldöztetéseiből szabaduló Klemperer aztán az NDK-ban fut be karriert a katedrán és az új rendszer támogatóinak egyike lesz. Ami rámutat arra a szomorú tényre, hogy az egyik rendszerben elszenvedett jogtiprás olykor vakká vagy érzéketlenné teszi az áldozatot a megszabadítónak gondolt új szisztéma új áldozatai iránt. És ekként az egymást követő elnyomó rezsimek folyton legitimációt merítenek az előzőek bűneiből.
2. Náci Deutsch
A másik könyv egy magyarul sajnos nem hozzáférhető munka, a Nazi-Deutsch/Nazi German: An English Lexicon of the Language of the Third Reich, amely egy amerikai germanológus és egy amerikai történész közös könyve. A kötet a témába vágó tanulmányokon túl több mint 400 oldalnyi szójegyzéket (és szómagyarázatot) közöl azokról a német szavakról, amelyeket a nácik alkottak vagy amelyeket új jelentéssel ruháztak fel.
Tanulságos böngészni való nem csak a gleichschaltunggal kapcsolatos szócikkek miatt.
Mielőtt azonban ez utóbbi könyv megvásárlására buzdítanék, fontos megjegyeznem, hogy annak kiadója még az elektronikus változatért is pofátlanul magas (115 dolláros) árat kér, ami egyébként kitűnően példázza a kapzsiság rövidlátóságát. Hiszen az új populizmusok korában az efféle munkákhoz a hozzáférést nem korlátozni kellene, hanem könnyebbé tenni (úgyhogy én is csak kerülőúton, egy ismerős segítségével jutottam példányhoz, mert ennyit nem voltam hajlandó kifizetni az amúgy igen hasznos és nagy tudásanyagot felvonultató könyvért).
Kapcsolódó podcastepizód
Bár a legutóbbi podcastepizód csak igen érintőlegesen szól a magyarországi állapotokról, a német szóból magyarosított ige, a „gleichschaltol” többször is előkerül benne. Leginkább abban a jelentésben, ahogy a birodalmi logika a történelem során igyekezett az eltérő helyi vagy regionális kultúrákat , a „kulturális altalajt” egységesíteni, megváltoztatni, leradírozni (a Gleichschaltung egyik fontos terepe volt amúgy az államadminiszráció totális központosítása, az önigazgatás, a regionális kormányzatok megszüntetése is).
Bővebben a podcastepizódról:
Jack Conte társalapító a Patreonról
Hogy a „gleichschaltolással” ellentétes folyamatról is essék szó: forradalom zajlik a kreatív iparágakban, és a „kreatív” szó itt most nem a reklámszakmát jelöli. Hanem cakkpakk mindenkit, aki műsort gyárt, fest, énekel, ír, költ, előad és egyéb módon nyilvánosan világot megvált.
No nem azért zajlik forradalom, mert ezután másként írunk, festünk vagy énekelünk, hanem mert a művészetet finanszírozó üzleti modell esett szét és áll össze valami – nos nem is annyira új módira. Hanem bizonyos értelemben egy régebbire.
Erről beszél a The Verge Decoder podcastjában Jack Conte, aki a Patreon társalapítója és elnök-vezérigazgatója. (A Patreon az egyik legnépszerűbb közösségi finanszírozó platform, a legutóbbi, áprilisi befektetési kört követően a vállalat piaci értéke 4 milliárd dollárra nőtt.)
Conte az interjúban azt ecseteli: a XIX. század végének fejleménye, hogy a szellemi, művészi alkotások az azokat hordozó és sokszorosítható médiához kapcsolódtak (hang- és filmfelvételek, tömegesen előállított sajtótermékek stb.). Azaz, ha valaki meg akart hallgatni egy dalt, el akart olvasni egy cikket, meg akart nézni egy filmet, meg kellett vásárolnia a hanglemezt, az újságot, a videókazettát fizikai valójában. Ez pedig működőképes üzleti modellt teremtett ahhoz, hogy az alkotók pénzt kereshessenek.
A digitális kor azonban ezt a kapcsolódást a „hordozóeszközzel” szétrombolta:
„most kezdjük felismerni, hogy amikor megépítettük a világháló első verzióját, szétvertünk egy száz éves, sok milliárd dolláros infrastruktúrát is […], amit most a digitális kornak megfelelően kell újjáépítenünk”.
– fogalmaz a zenész-vállalkozó.
Az egyik, egyre inkább működőképesnek bizonyuló új üzleti modell a régi korok mecénás-rendszerére hajaz (legalábbis Conte szerint). Vagyis ahol a támogató nem egyszerűen a létrehozott alkotásokért fizet, hanem azért patronálja az alkotót, mert bízik jövőjében. A „készítettél valamit, és én azt a valamit szeretném” vásárlói mentalitást itt felváltja a „hiszek benned, mint művészben, és úgy gondolom, hogy továbbra is menő dolgokat fogsz létrehozni. Én pedig részese akarok lenni ennek az alkotói útnak” tagsági modell.
Amiből sok minden következik (egyebek mellett az is, hogy sokan félreértik azt, hogy a Patreon mire való és mire nem – spoiler: alapvetően nem „crowdfunding” platform, hanem tagsági-előfizetői rendszer).
Szóval, szerintem, aki ilyen finanszírozáson töri a fejét, annak érdemes meghallgatnia Conte mestert, még akkor is, ha nyilván ő is kicsit (nagyon) hazabeszél.
(Amúgy Az élet, és minden podcast egyik finanszírozási „lába” is a Patreonon megvalósuló tagsági-előfizetői támogatás. Ha kíváncsi vagy, itt megnézheted.)
Pomplamoose
Mai cétóth zenei rovatunkban: a Pomplamoose. Azaz a fentiekben már idézett Patreon-társalapító bandája. Ez a Pomplamoose áll elsősorban egy darab amerikai férjből (Jack Conte) és egy darab amerikai feleségből (Nataly Dawn). Meg az örömzenésznek tűnő barátaikból.
Azért írom, hogy „tűnő”, mert a csapat elsősorban a Youtube-ot használja arra, hogy zenéjét megismertesse a nagyközönséggel, és a fluid felállásban nyilvánvaló szempont, hogy a képernyőn „eladható” személyiségeket, figurákat, „arcokat” vonultassanak fel, miközben ezek az arcok egyáltalán nem a szomszédból beesett haverok, hanem profi zenészek. Profi válogatásban.
Amit tehát a Pomplamoose művel a Youtube-on, az már nem csak zene, hanem önálló showműsor: vendégzenészeiket (akik nem csak zenészek, hanem szerethető karakterek, történettel) úgy prezentálják a nézőknek, mint valami tehetségkutató műsor, csak éppen ehhez már nem kell kereskedelmi televízió. Ők maguk lesznek a kereskedelmi televízió.
Üzleti modelljük mégsem hagyatkozik a Youtube-ra. Mint ahogy Jack Conte az előző blokkban idézett podcastban elmondja: az egész Patreon ötlete onnan jött, hogy az egyik többszáz ezres nézettségű videójuk után a Youtube mindössze 160 dollárt utalt számlájukra. Azaz világossá vált, hogy az alkotókat lehúzzák. Így a Pomplamoose a Youtube-ot elsősorban hírverésre használja (bár gondolom egy tíz milliós nézettségű videóért valami értelmezhető összeget csak fizet nekik a Youtube), de bevételük főként a Patreonon befolyó támogatásokból, reklámajándékok (merch) értékesítéséből, valamint az így hirdetett élő koncertekből van.
Az ismertséget feldolgozásaik adják, de vannak saját dalok is bőséggel. Hogy tehát írok róluk, az nem zenéjüket reklámozandó történik (zenei ízlésem hírhedten egyszerű), hanem mert úgy érzem, munkásságuk esettanulmány a zeneipar átalakulásáról: amikor egy popegyüttes kereskedelmi médiává válik a hagyományosan vett kereskedelmi média kikapcsolásával.
És akkor legyen most tőlük mondjuk egy golyóálló dal (a billentyűknél Jack Conte, ének: Nataly Dawn, külön kiemelném Nick Campbell basszgitárost, aki enyhén autista megjelenésével ezeknek a videóknak mindenképpen sztárja – „guy on bass looks like the music is whispering terrible funky secrets to him”):
Vagy ez, ahol vendég is van, nevezetesen Mario Jose, aki épp kicsit funkosítja a Guns’n Roses slágerét:
Metró is van, Pepsi is van
Técső kóvbojz menni Leningrád
Gazda Albert új könyve, a Leningrád, egy olyan gyerek- és kamaszkorról szól, ahol szinte magától értetődő, hogy a határátlépésnek – képletesen és valós értelemben is – tétje van. Mármint ott Kárpátalján, egy halódó világbirodalom peremén.
„Találkozás egy fiatalemberrel” – lehetne ez akár e regény zsánerének megnevezése is. Ifjúkori önarckép és mint ilyen nem annyira nosztalgia, mint a dolgok mélyére hatoló lélekboncászat: mert hogy lehet, az élet végül mégis az, amit tizenévesen annak képzelünk. Az, amit érteni vélünk belőle abban a pillanatban, amikor ott legbelül egy kisvárosból hirtelen nagyváros lesz. Mondjuk Técsőből Leningrád. Ahol
„Metró is van. Pepsi is van. [Ahol] mem is akarok ismerni senkit. Otthon mindenkit ismerek, és mire megyek vele, senkit sem szeretek. Itt nem ismerek senkit, ezért tudom szeretni őket.”
És akkor megszületik az elhatározás ennek a kamasznak a fejében, hogyha eddig lemezeket és könyveket gyűjtött, eztán embereket és városokat fog.
„Férfiakat és nőket. Értelmeseket. Ez lesz az életprogramom.”
Azt hiszem, aki ismeri Gazda Albertet, aláírhatja, hogy a későbbi „nagybetűs életben” tulajdonképpen és mindent összevetve, végső soron, hű maradt ehhez az életprogramhoz.
Kapcsolódó podcastepizód
Gazda Alberttel eggyel korábbi könyve (vagy részben könyve), a Katonakönyv apropóján én is beszélgettem már a műsorban:
Az élet, meg minden stratégiai partnere, a Válasz Online pedig az új könyvről kérdezte Gazda Albertet a Heti Válasz podcastban:
Líra könyvajánló
Nos, itt van egy író, aki szerint „a világegyetem az elkülönülésre, a szenvedésre és a gonoszságra épül”, és akinek pár hete magyarul is megjelent esszékötetében már az első tanulmány és már a cím baromnak nevez valakit.
Itt van egy francia értelmiségi, aki kiléptetné hazáját az Európai Unióból, a társadalom újraszervezését pedig legszívesebben a katolikus egyházra bízná – miközben neki esze ágában sincs megtérni, mert ez az egész gyaníthatóan fárasztaná.
Michel Houellebecq Intervenciók 2020 című kötete mégis izgalmas olvasmány. Aki ismeri a francia író regényeit, tudja, hogy a provokatív és olykor öncélú megjegyzések, kijelentések nem állnak messze tőle, és ez értekező prózájának is sajátja. De az is, hogy talán pont emiatt kérlelhetetlenül azonosítja a modern nyugati társadalmak problémáit, dilemmáit, paradoxonjait.
A dolgoknak ez a fény felé tartása pedig, akárhogy is, már fél sikert jelent. Sőt kifejezetten hasznos, ha a politikát egyre inkább átható nagy kulturális háborút rendhagyó nézőpontból is szeretnénk megvizsgálni. Ez még akkor is igaz, ha a megoldást illetően én személy szerint nem szívesen fordulnék Houllabeqhez.
(A Líra könyvajánló blokk a Líra Könyv támogatásával készült.)
Összeomló Golf-áramlat
Tudom, volt már pár sokkoló dolog itt a hírlevélben, nem is azért teszem ide, hogy legyen még egy. De ez a cikk pont olyan, mint amikor – olcsó megoldásként – egy katasztrófafilm elején bevágják a tévéhíradót, hogy a kontextust megadhassák a moziban ülőknek:
„Egy friss kutatás szerint az Európa enyhe klímáját is biztosító, a földi éghajlatrendszert meghatározó Golf-áramlat szinte teljesen elvesztette stabilitását az elmúlt évszázadban, és egyre több jel utal arra, hogy a közeljövőben össze fog omlani. Ez lenne az egyik legfontosabb fordulópont a globális klímaváltozásban, aminek katasztrofális következményei lennének.”
Kapcsolódó podcastepizód
A Golf-áramlat leállásának veszélyéről és úgy általában a Földről – mint rengeteg, egymásra reagáló „szereplő” komplex hálózatáról, amelynek elemeit nem lehet anélkül megváltoztatni, hogy ne változna ezzel együtt más is – sokat beszélgettünk ebben az epizódban:
– #037 Jordán Ferenc – A vadon szava és a beszorított Balaton
