PANDÉMIA
Konteógyár corona idején
5G-vel támadnak a tudjukkik
Nem tudom, hogy több hetes karantén után hiányzik-e az életedből pár perces őrület. Ha igen, kattints a Válasz Online cikkére, amely a járvánnyal kapcsolatos összeesküvés-elméleteket taglalja. Főszerepben Drábik János, Bill Gates mikrocsipje (a róla szóló dokumentumfilmet egyébként a múlt heti hírlevélben szemléztem), és természetesen az 5G, amellyel nyilvántartanak minket. De csak azután, hogy Bill Gates védőoltás ürügyén mikrocsipet juttatott a szervezetünkbe. Avagy az őrület univerzumában minden mindennel összefügg, mert „megnéztem a statisztikákat.”
Már 130 éve is az elektromosság volt a hibás
Az 5G-vel kapcsolatos konteók apropóján idézi fel az Index, hogy milyen elméletek kaptak szárnyra a XIX. század végén, amikor a közlekedésben zajló globális technológiai forradalom következményeként először jelentek meg igen gyorsan terjedő világjárványok. Talán nem meglepő, hogy abban az időben nem az 5G, hanem az akkor újnak számító elektromos hálózatok delejezték meg az emberek képzeletét, és egyesek az új technológiai vívmányról gondolták, hogy az közrejátszhat a járvány terjedésében.
Filozófuskirályok és virológuskirályok
Bár az Azonnalin megjelent interjú címe és bevezetője azt ígéri, hogy egy nagyon fontos, mostanság kialakuló vitáról ad majd áttekintést – nevezetesen arról, hogy nem engedte-e át túlságosan a gyeplőt, a döntést a járvány során a tanácstalan politika az egyébként egymással is vitatkozó virológusoknak (leegyszerűsítve: lehet, tényleg a svédeknek volt igazuk?), erről a témáról a cikkben pont kevesebb szó esik, viszont van a beszélgetésben pár elgondolkodtató megállapítás. Például arról, miért erősödött fel a modern korokban az összeesküvés-elméletek és az áltudományos magyarázatok iránti igény (ahogy talán az sem véletlen, hogy a populista politikai mozgalmak általában megpróbálják trónra emelni „a józan paraszti észt”). Ahogy Reinhard Mehring heidelbergi filozófus az interjúban fogalmaz:
„Sajnos a tudomány mindig ki volt téve a gúnynak. Ez már Szókratész előtt elkezdődött a matematikus és filozófus Talesszal: egy nő azon nevet, hogy Talesz felnéz a csillagokra, de közben meg beleesik egy gödörbe. A „józan paraszti ész”, ahogy azt szeretik hívni, sohasem kedvelte a speciális szakértői tudást. Itt a fejlődés ollójáról beszélhetünk: Minél gyorsabb a tudományos-technológiai fejlődés, annál inkább nő annak buta elutasítása és leértékelése, amit nem értünk, amit nem tudunk uralni.”
HOLNEMVOLT
Asimov, az érzéki vén kéjenc
Isaac Asimovról közismert, hogy ő alkotta meg a „robotika három [alap]törvényét”. Az is, hogy az (orosz származású) amerikai író Alapítvány című regényfolyama minden idők egyik legnépszerűbb könyvsorozata, amelynek elképzelt univerzuma épp annyira lenyűgözte az ilyesmire fogékony olvasóközönséget, mint Tolkien A gyűrük ura című opusa.
Kevésbé ismert, hogy Asimov nem csak a sci-fi-ben volt megáldva sajátos fantáziával. Hanem a nőkkel való kapcsolatában is. Az egy dolog – mint ahogy erről az író önéletírásában is beszámol –, hogy már az ötvenes évektől házasságon kívüli kapcsolatokba kezdett, de ahogy a Literary Hub esszéje ezt most elég alaposan feltárja, nyomulása olyannyira kényszeres volt, hogy hamarosan „a százkezű férfinak” hívták, aki mindenütt ott volt. Mármint ami a vele egy légtérben tartózkodó, gyanútlan nők bizonyos testrészeit illeti.
Rossz híre Asimovot – úgy tűnik – a legkevésbé sem zavarta, sőt, önéletírásában büszkén említi, hogy a lányokat valószínűleg jóelőre felkészítették arra, mire számíthatnak a vele való találkozáskor. Azzal is dicsekszik, hogy a könyvdedikálásokon rutinszerűen lesmárolta az aláírásért elébe járuló fiatal rajongónőit (akiket váratlanul ért, hogy az oldalszakállas író a dedikálás ürügyén a nyelvét is igyekszik letuszkolni a torkukon). És bár azt állította, hogy az ilyesmiben minden alkalommal önként és „lelkesen” vettek részt a kiszemelt áldozatok, mások visszaemlékezéseiből kicsit összetettebb kép tárul elénk. Vagyis, hogy akadtak azért, akik „görénynek” tartották a sci-fi királyt. Nem is kevesen.
Frederick Pohl, Asimov régi barátja például ezt írta róla: „50 éves korára vén kéjenc lett belőle”. (Érdekes, Asimov erre az elnevezésre is büszke volt. Olyannyira, hogy két évvel később megjelentette Az érzéki vén kéjenc című könyvét, igaz, a könyvet Asimov eredetileg álnéven írt szatírának szánta.)
A Literary Hub esszéje mindenesetre megjegyzi, az igen terjedelmes életmű ellenére viszonylag kevés az Asimov-regényekből készült filmadaptáció, és ennek egyik oka, hogy a női karakterek a könyvekben kissé elnagyoltak, ez pedig manapság nem teszi túl divatos választássá a történeteket a filmiparban.
Ennek ellenére a cikk apropóját is az adta (amellett, hogy januárban volt az író születésének századik évfordulója), hogy az Apple TV-n hamarosan debütálhat az Alapítvány-folyam tíz részes tévésorozat-adaptációja (a forgatást a koronavírus-járvány miatt márciusban leállították, így egyelőre nem tudni, mikor kerülhet képernyőre a film).
Kapcsolódó podcastepizód
A feminizmus negyedik hullámáról, a #metoo mozgalomról és arról a pillanatról, amikor nők tömegei döbbentek rá, hogy nem teljesen oké az, ami évekkel korábban velük történt, volt szó bőséggel ebben a podcastepizódban:
És hogy miként jelent meg Asimov és a nők témája Stanislaw Lemnél? Erről szól a hírlevél következő, könyvajánló blokkja, amit itt is megnézhetsz.
KÖNYVESPOLC
(Nőket) hódító földönkívüliek
Asimov női rajongói előkerülnek egy olyan könyvben is, amely átfogó, rendszerező igényű mű a sci-firől, történeteinek típusairól, a történetek mögött rejlő filozófiáról (vagy gondolkozásbeli hibákról, bántó ostobaságokról). Ez a mű Stanislaw Lem Tudományos-fantasztikus irodalom és futorológia című könyve, amely először 1970-ben jelent meg Varsóban (a nekem meglévő magyar kiadás 1974-es). A könyvet amúgy a sci-fi szerelmesei közül sokan utálják, pont azért, ami miatt szívemnek kedves: a lengyel író láthatóan nagy élvezettel szedi ízekre az 50-es és 60-as évek sci-fi irodalmát, kritikája pedig helyenként tényleg bántó, sőt kifejezetten gonosz (ez nekem eléggé bejön, ráadásul a könyv a Netflix korában is jó eligazítást nyújt a különféle sci-fi zsánerekről, toposzokról és közhelyekről).
Lem úgy általában nem sokra tartotta az amerikai sci-fi-t, elsősorban azért, mert (szerinte) sok szerző megragadt valamiféle pubertáskori infantilizmusnál, illetve hogy (szerinte) az amerikai írók szeme előtt inkább a pénzkereseti lehetőség lebegett, mint az elképzelt jövő. Ebből botrány is lett: az amerikai sci-fi írókat tömörítő Science Fiction Writers of America 1973-ban ugyan tiszteletbeli tagjául fogadta, de később a szervezet visszavonta ezt a címet tőle (sokak szerint ebben nagy szerepe volt Lem gyilkos kritikájának), mondván, hogy miután művei már az USA-ban is megjelennek, időközben jogosulttá vált a „mezei” tagságra is. (Lem ezek után visszautasította a felajánlott rendes tagságot.)
Az alábbi részlet a könyvből Asimov, a robotok, a sci-fi és a nők „viszonyáról” szól (és jól illusztrálja azt a kissé lekezelő, hátbaveregetős attitűdöt, ami talán sztárallűr, talán a férfiak uralta hatvanas-hetvenes évek – ld. még : Mad Men – lenyomata, de akár az amerikai sci-fi helyenként tényleg előtüremkedő infantilizmusának tünete is lehetett):
„Említett cikkében I. Asimov elmondja, hogy fantasztikus krimijének (Gyilkosság az fővárosban) hőse, a detektívnek segédkező Daneel Olivaw robot-android alakja olyan nagy érdeklődést keltett a nők körében, hogy temérdek levelet kapott tőlük; ezekből a levelekből Asimov, mint mondja, megtudta, hogy »ha a gépi ember eléggé emlékeztet egy férfira, aki méghozzá vonzó is, varázsa a nőkre ellenállhatatlan«.
Megállapítását a következőkkel támasztja alá: valahányszor androidokról írt történeteket, a mű megjelenése után beérkező posta a szokásostól eltérőnek bizonyult, amennyiben csaknem egészében nőktől származott; ez annál is különösebb, mivel a science fiction olvasói között a férfiak nagyjából 3:1 arányú többségben vannak. Végül hasonló reagálás mutatkozott az Egyesült Államokban azokkal a tévéjátékokkal kapcsolatban, amelyekben Mr. Spock szerepelt, aki ugyan nem robot, de „földönkívüli”, tehát az „idegenek” képviselője, erős, tökéletesen kiegyensúlyozott, tisztán intellektuális, érzelmektől mentes személyiség; nos, a tévéközönség nőnemű része Mr. Spockért is meglehetősen lelkesedett.”
VEÉRLŐTEREM
Úi podcastepizód a jövő hét elején
Remélem, mindenki jól van! Azt is, hogy (lelki és testi) épségben vészeltétek át ezt az elmúlt pár hetet. Ahogy azt is, hogy munkátok, megélhetésetek is megvan (vagy adódott új lehetőség a régi helyett).
Ezek ugyanis a fontosabb dolgok.
A kevésbé fontos, de azért mindenképpen jó hír kategória (legalábbis remélem, az), hogy Az élet, meg minden podcastnak majdnem karcolás nélkül sikerült átvészelnie (eddig) ezt az időszakot. Vagyis nem lett belőle Zoomon készített karanténpodcast. (Tök jó, hogy vannak ilyenek is, gratula a készítőknek, de ebbe a sorba nem szerettem volna beállítani ezt a műsort, mert minek abból még egy. És hát Az élet, meg minden eleve hosszabb távra tervez).
A viszonylagos zökkenőmentesség azonban a felszín. Nem panaszkodom, csak ténymegállapítok: kellettek ehhez átszervezések, ahogy az én egyéb melóimban is támadt némi zűrzavar. A lényeg a lényeg: nagyon azon voltam, hogy május hónap végéig kikerüljön az új epizód, mintha mi sem történt volna (természetesen nálam is fontos dolog a látszat), de a felfordulás miatt most úgy tűnik, az új rész az eredetinél tervezettnél 2-3 nappal később, az ünnepek utáni kedden vagy szerdán fog kimenni.
VISZONT! Minden emberi számítás szerint ezután már visszazökkenünk a megszokott üzemmódba, tehát – most legalábbis ez valószínűsíthető – júniusban kaptok még ezen kívül is egy epizódot. Vagyis összességében nem marad ki adás. (A podcast támogatóinak minderről és a tervekről hétvégén küldök majd egy külön levelet is. Itt most csak egy nagy KÖSZÖNET nekik azért, hogy a műsor mellett kitartanak a nagy sokk idején is!)
HAZAI
Elvesztette jellegét
Hitgyülis tulajdonból magánvagyon
Hogyan lesz „egyházi” tulajdonból magántulajdon? A Magyar Hang és az Átlátszó közös tényfeltáró cikkben ment utána annak a csodálatos átlényegülésnek, amelynek során a Hit Gyülekezetének tulajdona átalakult a főpásztor magántulajdonává. Az egyik lényeges bekezdés a tanulságos cikkből:
„Az ügy azért is érdekes, mert az egyházak különleges jogállással rendelkeznek Magyarországon, gazdálkodásuk a nyilvánosság elől nagymértékben rejtve van. Magyarán a hívek által befizetett adományok és perselypénzek útja lényegében követhetetlen és adómentes, az egyháznak még az éves beszámolót sem kötelező nyilvánosságra hoznia. Jár nekik állami támogatás is — a Hit Gyülekezete is több milliárdot kapott a magyar adófizetőktől az elmúlt tíz évben. Ha ebből a pénzből magánvagyon lesz, az már közügy […]”
Kapcsolódó podcastepizód
A közös cikket Lukács Csaba (Magyar Hang) és Bodoky Tamás (Átlátszó) jegyzi. Mindkettejükkel volt már beszélgetés a podcastban:
- 001 Lukács Csaba – A Magyar Hang szerkesztőségében felgyújtott ezer dolláros csekk és Kim Dzsongun tábornokainak extázisa
- 024 Bodoky Tamás – Jachtok, oligarchák, repülők és az Átlátszó története
Hogyan mostak át 18 milliárd forintnyi kolumbiai drogpénzt Magyarországon?
Igen, én is azok közé tartozom, akik amikor megnéznek egy krimit, nem mindig értik száz százalékosan, hogy akkor most mi is a biznisz abban, amit úgy hívnak: pénzmosás. Ezért is izgalmas Dezső András cikke az Indexen, aki arról írt, hogyan segédkeztek magyarok egy kolumbiai bűnszervezet eurómillióinak tisztára mosásában. Történet készpénzes futárokról, viszonylag primitív módszerekről és távol-keleti bankszámlákról.
Kapcsolódó podcastepizód
Dezső Andrással egy korábbi podcastepizódban a „mackónadrágos” magyar alvilágról beszélgettem:
