CIKKEK
Arcról bárkit
Mi történik, ha az arcfelismerő algoritmusokat ráeresztik mondjuk a Facebookra? Nem sok jó. De csak idő kérdése volt, hogy ez bekövetkezzen: megszületett a ClearView AI, amit máris sok-sok rendőrőrs, bűnüldöző szerv használ arra, hogy arc alapján azonosítsák például a köztéri kamerák felvételein szereplőket. A Clearview tehát az egyre pontosabb algoritmusok segítségével könnyen és gyorsan listázza, hogy egy-egy arc (a fotónak nem is kell jó minőségűnek lennie: lehet kalapos, napszemüveges, félig-meddig kitakart) milyen nyilvános közösségi profilokkal köthető össze (tehát az is könnyen azonosítható, aki eddig semmilyen rendőrségi adatbázisban nem szerepelt). A közösségi profilok adott esetben nevet, lakhelyet és még sok minden mást tartalmaznak – ki mit osztott meg ugye magáról az interneten. (Dióhéjban a rémálomról: a rendszerrel nem csak bolti tolvajok azonosíthatóak pillanatok alatt, hanem mondjuk egy tüntetés résztvevői – elvileg akár tömegesen.)
Nagy tech cégek adatvédelmi megfontolásokból tartózkodtak eddig ilyen alkalmazás létrehozásától, egy kis startup most megcsinálta. Rövid magyar összefoglaló olvasható erről a hvg.hu-n, de aki a nagyobb (és elég riasztó) képre kíváncsi, valamint olvas angolul, annak ajánlom a New York Times szép hosszú és részletes cikkét, amelyben ez a bekezdés is szerepel:
„A rendszer gerincét egy több mint 3 milliárd fotót tartalmazó adatbázis alkotja (a benne lévő fotókat a Clearview, állítása szerint, a Facebookról, a Youtube-ról, a Vebmóról és sok millió más webszájtról szívta le), ez pedig messze túltesz bármi hasonlón, amit az amerikai kormány vagy a Szilícium-völgy óriásai eddig építettek.”
Halálosztók
Szervezett bűnözés, még egy előző világból: Barak Dávid dunaszerdahelyi újságíró a szlovákiai magyar alvilág történetét írta meg most megjelent könyvében, különös tekintettel két keresztapára. A szerzővel Dezső András beszélgetett az Indexen:
„Ez a történet valóban felülmúlja minden gengszterfilm és sorozat forgatókönyvét. A dunaszerdahelyi maffia felfoghatatlan bűnöket követett el, és a világ legbrutálisabbjai közé tartozott, ami pedig még elképesztőbb, hogy húsz évnek kellett eltelnie az 1999-es dunaszerdahelyi tízes gyilkosság óta, hogy legalább bűnjeik egy rész a felszínre kerüljön.”
- A dunaszerdahelyi maffia női áldozatairól szól Durica Katarina nagysikerű könyve, A rendes lányok csendben sírnak. Vele ebben a podcastepizódban beszélgettem:
#009 Durica Katarina – Maffiavilág Dunaszerdahelyen és a rendes lányok, akik csendben sírnak - Dezső Andrással a mackónadrágos alvilágról pedig ebben:
#018 Dezső András – Alászállás a mackónadrágos alvilágba
Focipénzek, focistafizetések
Mindeközben a magyar futballban: még hogy ne lenne eredménye annak, hogy a magyar labdarúgásba dől a (köz)pénz!
Például a magyar focisták elég jól keresnek. Az Mfor cikke elég részletes adatokkal támasztja alá, hogy:
„egy magyar focista az NBI-ben 2018-ban havi bruttó 3,3 millió forintért rúgta a bőrt. Ez az akkori nemzetgazdasági átlagkeresetnek kereken a tízszerese.”
A G7 pedig egy meglepő toplistának járt utána, mivel hogy a Felcsút bekerült Európa húsz legtöbb nyereséget termelő együttese közé. Sőt:
”Az üzemi nyereség mértékét a bevételhez viszonyító mutatóban ugyanis konkrétan elsők a húszas listán. Méghozzá nagyon magasan: a magyar csapat profitmarzsa duplája a Manchester Unitedénak, és majdnem másfélszerese az ebből a szempontból második helyen álló, tavalyi BL-döntős Tottenham Hotspurnél mértnek.”
Hiába, vannak még csodák (bár nyilván ennek a felívelésnek nem a sikeres szurkolói sapka- és sálértékesítés az oka).
Dávidok és digitális Góliátok
Ha már globális techcégek: a Válasz Online (a saját történetét és küzdelmeit felhozva példaként) arról a kettősségről ír, hogy miközben pár évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy az olyan kis szerkesztőségek, mint az övék rentábilisan elindíthassanak egy online lapot (mert hogy az utóbbi évek fejleménye az a rengeteg ingyenes vagy olcsó, jó minőségű online szolgáltatás a blogmotortól a tárhelyen át a hírlevélküldő megoldásig, amivel ez lehetővé vált), soha ilyen kiszolgáltatott nem volt a felhasználó a globális cégek kényének-kedvének:
„Általában addig nincs gond a globális szolgáltatókkal, ameddig nincs technikai probléma, vagy ameddig valamelyik mesterséges intelligencia meg nem őrül. Mert ha gond van, ha éppen szükség lenne élő emberre a drót végén, beüt a lidércnyomás.”
- A Válasz Online történetéről van egy epizód Az élet, meg minden podcaston is, amelyben a kiadó vezetőjével, a tényfeltáró újságíró Bódis Andrással beszélgetek:
#016 Bódis András – A NER-lovagok lelkivilága és a Válasz Online története
Őstörténet és archeogenetika
Kicsit másféle, de nem kevésbé személyes adatokról. Honnan jöttek a honfoglaló magyarok? Kik is voltak ezek a törzsek és nemzetségek? Segít-e ezekre a kérdésekre választ adni a modern tudomány? A Qubit cikke arról ad áttekintést, miképpen változtatta meg az archeogenetika a magyar őstörténet-kutatást: milyen téveszmékkel segített leszámolni, és hol tart ma ez a tudományterület. (Bár a cikk apropóját egy olyan esemény adta, ami pár nappal ezelőtt már lezajlott, nem maradtál le mindenről, mert készítettek róla összefoglalót.)
- Ráadásul az egyik előadóval, Sudár Balázs őstörténet-kutatóval több mint két órás beszélgetés készült Az élet, meg minden podcaston a témában, amit bármikor meghallgathatsz:
#023 Sudár Balázs – A sztyeppén utazó know-how és honfoglaló eleink, akik nagyon tudtak valamit
A semittevés forradalma
Halványan dereng emlékeimben egy amerikai újságcikk a kétezres évek közepéről, talán a Harper’s-ben olvastam, a semmittevés és az az amerikai kultúra összeférhetetlenségéről: egy bekezdés arról szólt, miért nehéz elképzelni George W. Bush elnököt a gyepen heverészni, és miért sokkal könnyebb úgy, mint aki éppen bozótot vág és füvet nyír. A klasszikus értelmezés szerint a fránya protestáns etika lett volna az oka (Max Weber után szabadon), hogy valamit mindig tenni kell, nincs pihenő. Mélyebb elemzést is megérne, hogy vajon ez a kódolt cselekvési kényszer mutatkozott-e meg (legalábbis részben) az Amerikát ért terrortámadás után, amikor a külpolitikai doktrína kulcseleme lett a tézis, miszerint a nemcselekvés mindig kockázatosabb, mint a cselekvés. Úgyhogy nem óvatoskodtak, cselekedtek. (E gondolkodás eredményét láthatjuk az elmúlt lassan két évtized végeláthatatlan közel-keleti háborúiban.)
Sok minden más mellett ez jutott eszembe, amikor a 444.hu hosszú cikkekre specializálódott tldr rovatában Horváth Bence írását olvastam, aki Jenny Odell tavaly megjelent Hogyan csináljunk semmit című könyvét szemlézte.
A könyv nem az „önsegítő irodalom” része, hanem – a cikk szerint – „radikális politikai kiáltvány”. Radikális, talán abból a szempontból, hogy a protestáns etika már a múlt. Ez itt már a turbófokozat, a 2.0, a Szilícium-völgy munkamorálja, amely távoli kultúrák kontemplatív technikáit (pl. meditáció, tudatmódosító szerek) vagy a fizikai rekreációt is a hatékonyság és a nagyobb teljesítmény, a szünet nélküli énépítés szolgálatába állította. „Az ugyanis, hogy épp ne csinálj semmit, egyszerűen túl drága lett, amit nem engedhetünk meg magunknak.”
Külön érdekessége az okfejtésnek a megállapítás,, hogy a modern figyelemgazdaság (ahol a közösségi platformok már másodpercnyi időnkért versenyeznek) a szemlélődés, a világra való nyitottság tereit (közparkok, könyvtárak) is lebontja vagy átalakítja.
„A tér rendkívül fontos eleme Odell koncepciójának, sokat ír arról, hogy párhuzamosan azzal, hogy hogyan terelődik át egyre több tevékenységünk az online térbe, hogyan veszítjük el fokozatosan azokat a közös hús-vér tereinket is, ahol még nem a fogyasztás logikája érvényesül. Könyvében a közparkok és a könyvtárak e tértípusok utolsó bástyái, és bemutatja azt is, hogy világszerte hogyan szorulnak vissza ezek a terek a kereskedelmi alapon szervezett terek javára.”
Nem féltek a farkastól
Bár az előbbiekben nem éppen pozitív kontextusban jelent meg az önsegítő irodalom, ínyenceknek és angolul olvasóknak egy érdekes, új esszét ajánlok az Aeon oldalán arról, ki mindenki munkásságára hatottak az irodalomban az angolszász típusú self-help könyvek (meglepő nevek: Virginia Woolf, Hemingway).
Panel
Felépített vagy lebontott közösségi és privát tereinkről szólva: hatvan éve volt, hogy az akkor Sztálinvárosnak nevezett Dunaújvárosban átadták az első panel társasházat. A Qubit erre az alkalomra időzített cikke szép összefoglaló a panelek történetéről. (A cikk mondjuk már a múltkori hírlevélbe is beférhetett volna, csak akkor nem vettem még észre: Szedlák Ádám kitűnő hírlevele, a Rakasz említette legutóbbi két emailjében. Maga a hírlevél okos, érzékeny és mindig izgalmas témákkal rukkol elő, olvassátok!)
PODCAST
Anno Budapest: Panel büszkeség
Akinek nem lett volna elég a cikk a témában, podcast formájában is meghallgathatja a Klub Rádión futó Anno Budapest legutóbbi két adását, amelyek ezzel a témával foglalkoztak. (Podcast feliratkozási lehetőségek a műsor honlapján.)
Bár számomra az epizódok betelefonálós része elég hamar kicsit egysíkú nosztalgiázásba fulladt (az építész, az urbanista stb. megszólalások viszont érdekesek voltak), annyi lejön abból is, hogy a panel nem feltétlenül kudarctörténet Magyarországon, bármennyire is rossz a híre.
ARCHÍV
A frankfurti konyha
A témáról eszembe jut egy régi-régi meglepetés. Lassan tíz éve láttam pár képet a New York-i MoMA konyhatörténeti kiállításáról, amelyen egy eredeti, ún. „frankfurti konyhát” is bemutattak. És akkor igen elcsodálkoztam. A frankfurti konyha ugyanis az 1920-as évek német lakótelepeihez tervezett, „funkcionális” és „üzemszerű” helyiség volt, ami viszont kísértetiesen hasonlított a hetvenes években épült békásmegyeri panelünk konyhájára (gyerekkorom egyik színhelyére). Nyilván, a háború utáni panel a háború előtti társadalomjobbító kísérletekre (is) épített.
Viszont a 20-as évek kísérletei finoman szólva nem voltak mentesek az ideológiai megfontolásoktól, hiszen arról is szólt ez a mozgalom, hogy ki hogyan képzelte el egy leendő munkásparadicsom lakógépét.
A műsort hallgatva ötlött fel bennem: le lehetne talán hántani erről az egészről az ideológiát, a képzelgéseket. Azt, ami nem működött. És ha már ennyi tapasztalat, tudás felgyűlt az évtizedek során a technológiával kapcsolatban – különösen, hogy az ingatlanárak miatt megint lehetetlen a fiatalabbaknak lakáshoz jutni –, talán indítani lehetne egy 2.0-ás panelprogramot, amely persze a kor követelményeihez igazítaná az új társasházak műszaki paramétereit, és kiküszöbölné azok korábbi hibáit.
Elvégre a modern ikeás konyhák is sokat merítettek a frankfurti konyha elképzeléseiből. Csak nem akarták ezzel együtt létrehozni a szocialista embertípust. És ez elég is volt a sikerhez.
- Ha éppen nem is frankfurti konyháról, de konyhai felszerelésről, illetve a magyar konyháról általában véve sok szó esik ebben a podcastepizódban:
#002 Molnár B. Tamás – Egy régi március tizenötödike, a magyar gasztroforradalom és a lázadók mellett elsuhanó állami pénz
ADAT
Egyre több a tüntetés, de egyre kevesebb résztvevőre számítanak ezeken a szervezők – derül ki az Átlátszó adatgyűjtéséből (és az adatokat feldolgozó grafikonjaiból). Hogy ennek mi az oka (például esetleg az, hogy sokan a közösségi média felületein fejtik ki politikai aktivitásukat az utca helyett, vagy netán a köztéri és rendőrségi kamerák felvételeitől tartanak, mert mondjuk féltik az állásukat), ez persze nem derül ki az adatokból. Ám a trend riasztó, ahogy az is, hogy Budapesthez képest a vidéki nyilvánosság utcai politizálása alig mérhető. Az 5000 főt meghaladó demonstrációk
„mindegyike Budapesten volt. A legnagyobb nem budapesti demonstráció Szegeden volt, és csak a 104. helyre fért fel. Az országnak vannak olyan régiói, ahol a vizsgált időszakban egyetlen demonstráció nem volt, pontosabban egyet sem jelentettek be a rendőrségnél. Ilyen Győr-Moson-Sopron, Vas, Zala, Somogy és Tolna megye nagy része […]”
- Egyébként az Átlátszó tényfeltáró portál főszerkesztőjével készült Az élet, meg minden podcast legutóbbi beszélgetése:
#024 Bodoky Tamás – Jachtok, oligarchák, repülők és az Átlátszó története
FILM
A jótékonysági vásár
Nem egy eget rengető alkotás, de mindenképpen érdekes, hogy miképpen lehet a 21. században filmet készíteni olyan cselekményvezetéssel, amelynek nagymestere Victor Hugo, Alexandre Dumas, Jules Verne vagy Jókai Mór volt. Szóval azoknak, akik belefáradtak a skandináv krimik világába, és olykor nosztalgikusan tekintenek a 60-as, 70-es évek klasszikus Jókai-adaptációira, mindenképpen élmény lesz a francia TF1 és a Netflix koprodukciójában létrejött Le Bazar de la Charité (A jótékonysági vásár).
A Netflixen december 26-tól (magyar felirattal is) elérhető új, nyolc részes sorozat cselekménye egy – amúgy valóban megtörtént, 1897-es párizsi – tűzesetből, vagy inkább katasztrófából bomlik ki. A jók nagyon tiszták, a gonoszok nagyon gonoszak, a mellékszereplők nagyon esendőek. Van kényszerházasság elől lelépő nő, becstelen, elkényeztetett vőlegény, halottnak hitt nem halott, önfeláldozó szerelmes újságíró, sötét múltú, dúsgazdag gazember férj, titkon a gazemberre utazó titkosrendőr, bizalmas üzeneteket szállító rikkancs, valamint úgy mindent összevetve szép színes társadalmi tabló a századfordulós Párizsról anarchistákkal, hatalmukat féltő arisztokratákkal és némi feminista mondanivalóval – amiben azonban semmi olyan nincs, amit Ibsen már ne írt volna meg, úgyhogy még ez a vonal is elég XIX. századi.
A történet tele van persze klisékkel, néha fárasztó fordulatokkal, a végkifejlet sem túl meggyőző, de a film úgy van összerakva, ahogy azt a filmakadémián taníthatják, az operatőr munkája, valamint a színészi játék pedig egészen kitűnő. És hát francia felirattal, franciául, nyelvtanulásnak sem utolsó. Nem lesz az év filmje, de nekem tényleg meglepetés volt: én ilyet tévésorozatban a Sándor Mátyás óta nem láttam. (Az meg már jó régen volt – igaz, ez nem jelent semmit, mert nem vagyok nagy sorozatnéző.)
