Hogyan lehet eljutni az új magyar nemzeti alaptantervtől a koronavírusig?
Valahogy így:
CIKK ÉS KÖNYV
Kertész, Ottlik útközben elveszett
Az új magyar nemzeti alaptanterv (NAT) körül indulatos vita dúl. Mármint arról, hogy mit is olvassanak a lurkók. Mivel a listát nem lehet a végtelenségig bővítgetni (a legtöbben a kötelezők nagyját már így sem olvassák el), a kultúrháború élharcosai bizonyos írókat a listáról kilökve igyekeznek helyet szorítani az új neveknek. Aki nem követte volna, miért lett most hirtelen fontos az amúgy eléggé lekezelt irodalomoktatás (mert hogy szakmunkásokra van szükség manapság, nem bölcsészekre), könnyen behozhatja lemaradását az Index összefoglalója segítségével.
Szóval, Kertész Imre, egyetlen Nobel-díjas írónk, kihullt. (Hiába tett élete alkonyán a Fidesz antimigrációs retorikájának kedves – amúgy elgondolkodtató és teljesen vitaképes – kijelentéseket, úgy tűnik, a törzsszavazóknak ő már örökké imrekertész marad). És hát Ottlik Géza is elveszett. Az Iskola a határon főhőse, Medve, nyilván legyintene, de azért szerintem ez ettől még nagyon szomorú. Bosszankodás helyett inkább idézem őt:
„Szegény barátaim, nekem tízezer lelkem van, melyiket vádoljátok nektek nem tetsző dolgokkal? Önző vagyok, szökevény, részvétlen, szeretet nélküli? Lehet, hogy ez is mind én vagyok.”
- Hogy milyen írót ajánlanak vagy nem ajánlanak olvasásra a diákoknak manapság Magyarországon, ez más szempontból is lehet problémás. Sok egyéb téma mellett erről is beszélgettem a podcastban Jászberényi Sándor íróval, haditudósítóval egy korábbi epizódban:
#012 Jászberényi Sándor – A haditudósító és a lélek legszebb éjszakája
És akkor most pár figyelemreméltó bejegyzés mindennek kapcsán a Facebookról:
Nyáry Krisztián: Herczeg Ferenc és Mussolini
Az alaptantervbe most bekerült Herczeg Ferenc igencsak kedvelte a Ducét. Ezt példázandó Nyáry Krisztián a harmincas évek sikerszerzőjének korabeli cikkét is előásta. Miközben láthatóan nem örül annak, hogy mostantól a legnagyobbak között kellene az amúgy „nem rossz író” Herczeg Ferencet számon tartani:
„Herczeg Ferenc nem volt rossz író – s ahhoz képest, hogy középiskolás korában tanult meg magyarul, kifejezetten jó író volt. Több művét, például a Gyurkovics-lányokat, kedvtelve olvastam. De tegnaptól jogszabályba foglaltan – Jókai és Mikszáth mellett – ő az egyike a három legnagyobb magyar prózaírónak. A középiskolai tanterv szerint fontosabb, mint Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula vagy Örkény István.”
Akit még bővebben érdekel Nyáry Krisztián véleménye e kérdéskörben, annak jó szívvel ajánlom a szerző friss publicisztikáját is a témában a Válasz Online-on.
Dragomán György: Kár
„Kár, hogy kétezerhúszban itt tartunk, ide jutottunk.” – így Dragomán György író, aki posztjában szintén csalódottságának adott hangot az új NAT-tal kapcsolatban:
„[…]száraz, unalmas, szinte taníthatatlan, nem személyre szabható, gyanakvó, poros és bizalmatlan. Olyan mintha az lenne a célja, hogy mindenkit elijesszen az irodalomtól és az olvasástól.”
Filippov Gábor: veszélyes válasz a hülyeségre
Filippov Gábor politológus bejegyzésében a NAT-ra válaszul született, „nem tanítok fasiszta írókat” tiltakozókampány értelmetlenségére is felhívta fel a figyelmet:
„Aki ki akarja szűrni az összes náci- és fasisztaszimpatizáns írót, nyugodtan elfelejtheti T. S. Eliotot, Ezra Poundot, Céline-t vagy Hamsunt stb., ha pedig kitágítjuk a purgálást a brutálisabb antiszemita és rasszista megnyilvánulókra, kezdhetjük kigyomlálni Bessenyeit, Virág Benedeket, Czuczort, Kölcseyt, Berzsenyit is, a filozófiatörténetben pedig meg se álljunk a kőrasszista Kantig, nem beszélve itt az olyan kötelezően említendő notóriusokról, mint Heidegger vagy Jung (és akkor mennyivel több joggal lehet jelen például a nőverő Molnár Ferenc vagy a sorozatos nemi erőszakoló Koestler).”
(Hogy miért van igaza Filippovnak, de egyben miért téved, arról majd pár sorral alább lesz szó.)
- A két háború közötti magyarországi antiszemetizmusról (és a magyar állami einstand régi „hagyományairól”) szó volt az Ungváry Krisztiánnal készült podcastepizódban:
#015 Ungváry Krisztián – Történész pergőtűzben
Szerb Antal, az inszomniás
Mivel Szerb Antalt is kihagyták a NAT-ból (pedig ha tényleg az a cél, hogy az olvasást megszerettessük a gyerekekkel, talán nem lenne rossz választás), és mert pár napja volt 75 éve, hogy „nyilas suhancok” agyonverték a munkaszolgálatra behívott írót, hiányérzetünk enyhítésére ajánlanék egy recenziót a Könyvesblogról. Amely könyvismertető a most (átdolgozott kiadásban) megjelent Szerb Antal-monográfiáról szól. A recenzió azért is keltette fel az érdeklődésemet, mert egyebek mellett ez az idézet is olvasható benne az inszomniás Szerb Antalról:
„Igen keményen dolgozott, szinte hivatalnoki szigorral megtartott munkarenddel. Nagyon rossz alvó volt, s ennek, bármily groteszkül hangzik is, örült! Ha éjjel fölébredt, az egyik könyvespolcba épített teafőzőn teát készített magának. Az álmatlanul töltött éjszakai órákban olvasott és jegyzetelt. Némi öniróniával mondta egyszer: ’Csodálatos műveltségemet álmatlanságomnak köszönhetem.’”
Márpedig én – talán bocsánatos bűn – szeretek olvasni az írók napirendjéről: hogyan dolgoztak, mikor keltek, mikor feküdtek, milyen ceruzát rágcsáltak. Érdekel, ez van. (Ezért is volt számomra izgalmas olvasmány Mason Currey Daily Rituals: How Artists Work című könyve, amely levelek, önvallomások és barátok beszámolóin át ezt próbálta dokumentálni Voltaire-től Updike-ig.)
T. S. Eliot, a fasiszta?
Tágítva a nemzeti alaptantervről szóló vita körét annyit mindenképpen meg kell jegyeznem Filippov Gábor bejegyzésével kapcsolatban, hogy T. S. Eliotot fasisztaszimpatizáns írónak nevezni szerintem legalábbis félreértés. A kilencvenes évek közepén valóban megjelent egy könyv, amelynek publikálása óta parttalan vita folyik arról, hogy bizonyos költeményeiben egyes sorok antiszemiták-e, és ha igen, mennyire, de ettől még Eliot nem volt fasisztaszimpatizáns. Semennyire sem.
Bár kétségtelenül ifjúkorában barátságot ápolt Ezra Pounddal, aki viszont – Herczeg Ferenchez hasonlóan – finoman szólva Mussolini hatása alá került, Eliot konzervatív, royalista és katolikus beállítottsága miatt sem nagyon kedvelte a politikai radikalizmust, és ennek már a harmincas években hangot adott.
Abban persze teljesen egyet lehet érteni Filippovval (és Nyáry Krisztiánnal), hogy az új NAT elleni tiltakozás ebből a szempontból kissé félrement. Mert hogy több, nagy formátumú alkotóra is hatottak a két háború között a náci vagy bolsevik eszmék. A kort (és a jelent!) pedig nehéz megérteni anélkül, hogy ne lennénk tisztában azzal, miért történhetett ez meg egyébként kiművelt emberfőkkel. Nem beszélve arról, hogy fontos írók is akadnak közöttük (pl. Céline, aki nem csak hogy antiszemita pamfleteket írogatott, hanem egyenesen kollaboráns volt Franciaország német megszállása idején: ennek ellenére nem törölték a francia irodalmi kánonból, sőt az indulatok csillapodásával a felelősségre vonást is megúszta.)
Eliot és az el nem hált szerelem
Ha már Eliot, az angolul olvasóknak kis kitérő. A sztori nem bír különösebb irodalmi jelentőséggel, ám érdekes adalék illúzióinkról vagy éppen a valóságteremtő emberi képzeletről. Szóval, egy friss esszé a Times Literary Supplement-ből (TLS). Az írás abból az apropóból született, hogy pár napja kutathatóvá vált az az 1131 levél, amit a költő 1930 és 1956 között írt Emily Hale-nek. Hosszú, beteljesületlen kapcsolat volt ez, a levelek tanúsága szerint erős, olykor heves érzelmi töltettel. Eliot először 1914-ben, huszonhat évesen vallott szerelmet az amerikai nőnek. Aztán pár hónappal később elvette az angol Vivienne Haigh-Woodot, amely frigyből viszont az irodalomtörténet egyik legszerencsétlenebb házassága lett.
Nem részletezném itt hosszan a fordulatokat, a lényeg, hogy amikor évtizedekkel később, 1947-ben ismét lehetőség nyílt volna Emily Hale-lel a házasságra, Eliot hirtelen meggondolta magát, és felvette a nyúlcipőt. (A fordulat tényét amúgy teljesen váratlanul, azon esztendő Valentin-napján közölte a házasságra emberöltőnyi idő óta váró, akkor már 56 éves asszonnyal. Levélben.)
Emily Hale szerfölött meglepődött, mert másra számított. Mindenesetre a költő leveleit később átadta a Princeton Egyetem könyvtárának (Eliot a nő leveleit viszont elégette), ahol 2020-ig zár alá került az anyag.
A hírnevét gondosan ápoló, akkor már Nobel-díjas T. S. Eliot, miután értesült az adományozásról (és miután 68 évesen elvette feleségül a 30 éves Esmé Valerie Fletchert), a könyvtárban letétbe helyezte saját beszámolóját, amely szintén most vált kutathatóvá. Ebben siet leszögezni: sosem volt szerelmes Emily Hale-be, és szexuális kapcsolat sem volt közöttük soha. És hogy mi volt a váratlan menekülés oka? Eliot úgy fogalmazott, a házassággal nem akarta megölni magában a költőt. Azaz a beteljesületlen szerelem (vagy bármi más) inspirációját, amely évtizedeken át ihlette verseit.
Az 1947-ben írott levelei persze másról is tanúskodnak. A pánikról, amikor hirtelen maga előtt is nyilvánvalóvá vált: nem érez Emily Hale iránt semmit. Abszolúte semmit.
Pár biztató szó a podcast támogatóinak
Még mielőtt továbblépnék a következő nagy témára, fontos információ a podcast támogatóinak. Nem feledkeztem meg azokról, akiknek a podcast havi 10 dolláros (vagy ennél is több) támogatásának Patreon-csomagjában ajándékkönyvet ígértem. Az utóbbi hetekben a logisztika és az online nyilvántartás, valamint a csomagküldés „modernizálása” zajlott a háttérben, ami azt célozza, hogy mindenki úgy jusson majd a könyvhöz, ahogy neki kényelmes (és ne akkor érkezzen a Magyar Posta csomagcédulája a postaládájába, amikor éppen külföldön telel/nyaral). Illetve azt is, hogy a követhetetlen és időigényes egyeztetések helyett inkább a podcastepizód készítésére menjen az energia 🙂 Szóval erről levelet küldök pár napon belül minden kedves, érintett támogatónak, és a Patreon-felületen is lesz majd erről egy poszt. Szintúgy hasonló technológiai előrelépés várható a Támogatói fal ügyében, így akik fel szeretnének majd oda kerülni a Patreon-támogatók közül, ezt majd könnyebben és majdhogynem egyetlen gombnyomással tudják jelezni.
A KORONAVÍRUS POLITIKÁJA
És akkor most vissza a komolyabb dolgokhoz. A két háború közötti évtizedek szellemi csatározásainak megértése azért sem haszontalan, mert úgy tűnik, az akkor terítékre került nagy társadalmi vita (küzdelem) bukkan fel újra és újra, különféle formában (különösen válságidőszakokban). Nevezetesen, hogy mekkora beleszólása legyen az államnak a gazdaság irányításába, a javak újraelosztásába. Illetve állampolgárai életébe.
A világgazdaságot megrengető, 1929-es nagy válság után még az Egyesült Államokban is igen erős támogatottsága volt a náci Németország és a sztálini Szovjetunió gazdasági „sikerreceptjeinek” (ezek árnyoldalairól akkor még kevesebb információ jutott el a tengerentúlra), amely receptek az igazságtalanságok kiküszöbölését ígérték mindenféle állami programokkal és tervgazdasággal. (Roosevelt New Dealje nem kis mértékben ezalatt az óriási nyomás alatt született meg, és az állami szerepvállalás erősítésével igyekezett kifogni a szelet a radikálisok vitorlájából).
A nagy küzdelem ma a kapitalizmust a demokratikus berendezkedéssel ötvöző nyugati modell (amely, 1989-ben még úgy tűnt, megnyerte a küzdelmet, aztán kiderült, mégsem) és a piaci megoldásokat a központi irányítással, illetve diktatúrával ötvöző kínai-keleti modell között van. (Illetve a nyugati modellen belül megint csak azok között, akik kevesebb és akik több állami szerepvállalást sürgetnek, kevésbé vagy inkább tekintélyelvű, olykor „illiberális” rendszereket építgetnek.) Ma is minden válság, válságocska kapcsán kirajzolódik ez a törésvonal, illetve ezek a törésvonalak.
A diktatúra átka vagy a szervezettség diadala?
Nincs ez most másként a koronavírus okozta járvány ügyében sem. Az egyik narratíva szerint a járvány Kína vezetője, Hszi Csin-ping központosító, diktatórikusabb politikájának csődjét példázza (magyarul pl. a 24.hu cikkében), mivel hogy a cenzúra, az információk blokkolása és a felsővezetéstől tartó hatóságok bénultsága nagyban hozzájárult a betegség gyors terjedéséhez. A másik narratívát erősítik az olyan sztorik, amelyek a pár nap alatt felépülő vuhani járványkorház time-lapse videóját mutatják: itt ugye a központi hatalom óriási erőforrásokat megmozgatni képes ereje, szervezettsége és a lakosság fegyelmezettsége kap hangsúlyt.
- Hszi Csin-pingről, illetve a központosító törekvések évezredes kínai hagyományairól, ezek felélesztéséről (is) szólt ez a podcastepizód:
#006 Salát Gergely – Az elásott tudósok, Kína évezredes dilemmái és egy kötelességtudó punk
Migrálgatunk ide-oda
Mint minden nagy történetben, ebben is hamar megjelentek a további nagy ügyek. Például az ökológiai szál (mi az összefüggés a globális felmelegedés, a globalizáció és az új világjárványok között?), például a Válasz Online cikkében. Vagy a migráció kérdése, amikor például a 444 egy olvasói fotót közölt. (A kép mögött lévő sztoriban amúgy az a fura, hogy Magyarország, úgy tűnik, tele van bevándorlókkal és vendégmunkásokkal, de ez általában csak akkor derül ki, amikor hirtelen tüntetni kezdenek Budapest belvárosában vagy vírusgazdának kezdik tekinteni őket a buszon.)
Vámháborúk kora
És akkor itt lebeg még e hagyományosnak mondható témák felett Trump elnök különháborúja is Kínával, amelynek nem titkolt célja, hogy minél több Kínába települt amerikai gyártósor térjen vissza az USA-ba, és lehetőleg kevesebb új, nyugati technológia kerüljön át az egyre inkább Amerika fő riválisaként kezelt távol-keleti szuperhatalomhoz. Wilbur Ross, az Egyesült Államok kereskedelmi minisztere elég leplezetlenül nyilatkozott pár napja arról, hogy a koronavírus „felgyorsítja a munkahelyek visszatérését” Észak-Amerikába, miközben Peking, nekem legalábbis ez jött le ebből, kénytelen volt engedni az amerikai-kínai kereskedelmi háborúban: mai hír, hogy Kína február 14-től 75 milliárd dollárnyi amerikai termék vámját csökkenti 10%-ról 5 százalékra.
FILM
Pandémia
Szinte ördögien pontos időzítéssel, a Netflixen január végén debütált a Pandémia című dokumentumfilmsorozat, amely a koronavírushoz hasonló, mutálódó influenzavírusok elleni háborút dolgozza fel. Magyar felirat is van hozzá, jó kritikákat is kapott, úgyhogy ígéretes néznivalónak tűnik.
Commanding Heights: The Battle of Ideas
Akik angol nyelven is fogyasztják a filmeket, azoknak ajánlom az imént érintett, az elmúlt száz éven végigvonuló nagy vitához a PBS egy korábbi, de remek és ma is aktuális, három részes dokumentumfilmjét. Amelynek címe (Lenin után szabadon): Commanding Heights. Közérthető, izgalmas és elképesztően összeszedett sorozat egy olyan műfajból, amelyet Magyarországon egyáltalán nem művelnek (a gondolatok, eszmék történetének dokumentumfilmes feldolgozásáról van szó). A Youtube-on is fenn van (ld. a linket), és a sorozat nagyon nagy segítség a mai, nagy törésvonalak megértéséhez.
