Jó, tudom, régóta nem volt Stósz. Szóval, aki a podcasttal kapcsolatos hírekre kíváncsi, az lapozzon a következő, Vezérlőterem című blokkra.
Amerikai beszélgetés a budapesti „Vichy Disneyland”-ről
Itt most az angolul értőknek ajánlanék egy napokban megjelent beszélgetést a Dissent magazin podcastjában (ez az értelmiségieknek szánt közéleti lap kábé az amerikai Demokrata Párt baloldalán helyezkedik el).
Amely beszélgetésben Magyarországról van szó.
Jobban mondva arról, hogyan lett Magyarország és Orbán Viktor sztár az amerikai Republikánus Pártban, illetve az amerikai jobboldalon.
A beszélgetés egyrészt azért is tanulságos, mert szertefoszlatja a mítoszt a „buta amerikai médiáról”, ahol összekeverik Budapestet Bukaresttel (Magyarországot, a napi politikai történéseket üdítő tájékozottsággal taglalja a podcastepizód négy résztvevője).
Másrészt azért is, mert jó bevezetés ahhoz, hogy a Magyarországon zajló folyamatokat világpolitikai térbe helyezve segítsen megérteni.
A podcastepizód a témában mostanában megjelent amerikai újságcikkeket körüljárva (erről adok egy listát a bejegyzés végén) elemzi azt a jelenséget is, ami tulajdonképpen lassan száz éves értelmiségi gyakorlat a Nyugaton. Arról a gyakorlatról van szó, amikor a világ szerencsésebb felén egy befolyásosabb publicista, aki egyébként a világvége-hangulat propagálásából kényelmesen megél, megállapítja, hogy elérkezett a nyugati civilizáció alkonya, majd külföldi példák után néz, ahol a más, autoriter vagy egyenesen náci, kommunista országokból (világnézetének megfelelően) kicsemegézi a pozitívként eladható vonásokat, eredményeket, és a (rendszerint katasztrófával végződő) társadalmi kísérletek átvételére buzdítja a jelennel elégedetlen olvasóit.
Ezeknek a bezzegországoknak a körébe illeszkedik most Magyarország, amelyet a beszélgetésben egy helyen „Vichy Disneylandnak” is neveznek. Hiszen Budapest kellemes, festői környezetet teremt a „liberális felforgatás”, a modernizmus és a „Woke kultúra” kártéteményei felett kesergő konzervatívoknak: szép régi épületek (a sok mihaszna modern kockaház után), kényelmes kávéházak, Belpestről és Belbudáról nézve békebelinek tűnő világ, erősnek tűnő állam: díszlet-Magyarország, ahonnan nem is kell kilépni a valódiba.
A valódi országba, ahol, mint azt a podcast is megjegyzi, a 80-as évek második felétől mind inkább a mexikói Maquiladora (vagy ahhoz hasonló) modell működik, vagyis az, hogy Magyarország Európa és a világ fejlettebb részének végez bérmunkát, annak összeszerelőüzemévé vált. Miközben, mondják ki lényeglátóan a beszélgetésben, a magyar a leginkább túlhajszolt, agyondolgoztatott néppé vált Európában. (A magyarországi bérszínvonalhoz lehangoló adalék az Átlátszó cikke arról, hogyan viszonyul a felsőoktatásban tanítók havi fizetése Európa más országaiban dolgozó kollégáik bérezéséhez.)
Új Durantyzmus
Természetesen ezek az idelátogató, bezzegországozó amerikai (és brit) konzervatívok a magyar adófizetők pénzén tölthetik itt idejüket, és írhatnak a nagy konzervatív világforradalom előmozdításán serénykedve, gondolkodhatnak kényelmesen világjobbító elképzeléseikről, mivel a magyar kormány nem sajnálja az erőforrásokat arra, hogy Budapestet a „nemzeti konzervativizmus” ideológiájának fővárosává tegye, így biztosítva politikájának támogatást külföldön (ami a politikusokat illeti, nyilván e törekvésnek része Marine Le Pen budapesti látogatása is a napokban).
A Budapesten felbukkanó, kávéházi világmegváltók egyik illusztris alakja Rod Dreher, aki a The American Conservative című magazin főmunkatársa („senior editor”). Ő négy hónapig élvezhette a magyar adófizetők vendégszeretét, és „ösztöndíja” mellé a kormány a Nemzeti Múzeum mellett biztosított neki kényelmes lakást, amelyből Dreher úrnak tényleg nem kellett semmi olyat észrevennie Magyarországból, amely a példává emelt NER képét összekuszálhatta volna olvasóiban. Vagy a Dreher hathatós közbenjárására Magyarországra látogató Tucker Carlson nézői fejében (mert hogy ennek a vizitnek, amely a Fox News-on sugárzott Orbán-interjúban kulminálódott, Dreher volt az ötletgazdája).
Ez az attitűd egyébként – nekem úgy tűnik – nagyon közel áll ahhoz, amit például Walter Duranty, a New York Times háború előtti moszkvai tudósítója művelt (a baloldalon): ő a nagy gazdasági világválság közepette olyannyira előnyösnek kívánta láttatni elbizonytalanodott olvasóival a szovjet kísérletet, hogy még a milliók halálát okozó ukrajnai éhinséget is elhazudta (Sztálin hálából Lenin-díjat adoményozott az amerikainak).
Cikkek az amerikai jobb és a NER kapcsolatáról
- How the American Right Fell in Love With Hungary, New York Times Magazine
- What American Conservatives See in Hungary’s Leader, New Yorker (az itt felsorolatak közül közül talán ez volt számomra a legérdekesebb cikk: gyakorlatilag egy háttérrel gazdagon ellátott beszélgetés Rod Dreherrel, bepillantást engedve gondolkozásába)
- Surprised to see US Republicans cozying up to the European far right? Don’t be, The Guardian
Pár gondolat az importált polgárháborúról
A podcast további tartalmi ismertetése helyett pár megjegyzés.
- Megértem, hogy az Egyesült Államokban, ahol a középosztály az elmúlt két évtizedben megrogyott, egyre több konzervatív „gondolkodó” ébred rá, hogy az államból (adott estben más államokból) könnyebb megélni, mint a piacról.
- Így megértem azt a folyamatot is, hogy közülük sokan miképpen dobják sutba a szabadpiac elsőségének eszméjét, a korlátozott államot hirdető ideológiát, és propagálják ehelyett ma már az erős állam előnyeit, valamint egy olyan, a NER lényegéhez is hozzátartozó küldetéstudatos elképzelést, miszerint a nagyobb közjó érdekében a konzervatívoknak állami segédlettel kell rákényszeríteniük elképzeléseiket a társadalomra (ami nem csak a – jól fizető – hivatali és kulturális kulcspozíciók elfoglalását, hanem gyakorlatilag az állam teljes eltérítését is jelenti).
Mindez ugyanis egybeesik anyagi érdekeikkel is.
Amit nehezebb megértenem, hogy sajnos ennek a társutas mentalitásnak óriási szerepe van abban a konzervatívnak hazudott, de valójában a totális állam restaurációját jelentő készülődésben, amely nem csak Magyarországon, de Amerikában és Nyugat-Európában is a liberális demokrácia elleni legveszedelmesebb támadást jelenti az utóbbi hetven évben.
Miközben azt is gondolom, hogy ebben a globális ideológiai küzdelemben egy olyan gazdaságilag gyenge országnak, mint Magyarország, nem jó a térképre kerülnie (mégha ez vezetőjének ideig-óráig hasznos is lehet). Bizonyította ezt már számos olyan eset (pl. Spanyolország, Chile), ahol az egyre fokozódó külföldi érdeklődés tovább eszkalálta a belső ellentéteket, és hosszú távon lehetetlenné tette a nemzeti megbékélést.
Kapcsolódó podcastepizód
Arról, hogy a széttartó emlékezetek és az ellentétek elmélyítése helyett miért lenne üdvösebb közelíteni egymáshoz azt, hogyan gondolkozunk a múltról (ezt a közelítést a „nemzeti konzervativizmus”, úgy tűnik, programszerűen utasítja el), sokat beszélgettünk a leguóbbi podcastepizódban:
(A blokk indítóképe a benne ajánlott New York Times cikk illusztrációja.)
