Ez az esszé a sorozat 3. része. Az első rész itt olvasható. A második pedig itt.

„Ez életemben az egyik legszomorúbb dolog, amit hallottam” – ez bukott elő a riporterből, amikor az Ashley Madison online társkereső szájt egyik volt rendszergazda-munkatársa felfedte előtte, az év melyik időszakában volt magas website-juk forgalma.

Óramű pontossággal és kiugróan.

Még mielőtt elárulnám, mely időszakok voltak ezek, érdemes pár mondatban összefoglalni, mit érdemes tudni az Ashley Madisonról. Először is azt, hogy kifejezetten házasságban élők szexpartner-kereső szolgáltatása volt – mindaddig legalábbis, amíg 2015-ben több millió ügyfél adatai nyilvánosságra nem kerültek.

Az adatokat a szájt bezárását követelő hackerek szerezték meg, majd miután az Ashley Madison nem teljesítette ultimátumukat, a megszerzett információt több részletben feltették a netre.

Kicsim, netezek kicsit

Azóta kiderült: nem csak a szolgáltatás megítélésével voltak gondok, hanem azzal is, ahogy a társkereső vállalkozás klienseinek adatait kezelte. De legfőképpen azzal, hogy átverte a szexpartnerre vágyó férjeket.

Először is, az Ashley Madison a legminimálisabb adatvédelmi követelményeket sem tartotta be (a felhasználói fiókok jelszavait például hozzá nem értő módon titkosította), az adatlopás kiderülése után pedig összevissza hazudozott felhasználóinak, akiknek sok esetben azért is fizetniük kellett, ha profiljukat törölni szerették volna a cég adatbázisából.

Másodszor, az irdatlan méretű adathalmaz (a honlap világszerte rendelkezett házasságban élő ügyfelekkel, csak a feltört fiókok száma 11 millió volt) későbbi elemzése meghökkentő ténnyel szolgált: a társkereső kliensei szinte kizárólag férfiak voltak.

A női profilok többsége kamu volt, vagy egyszerűen „chatbot”, azaz a férfiakkal szöveges társalgást mímelő programkód, mesterséges intelligencia. A Gizmodo analízise arra a következtetésre jutott, hogy a cég 70.000 (!) chatbotot aktivált a szájtján abból a célból, hogy elhitesse a szolgáltatást igénybe vevő férfiakkal: szédületes vadászterep nyílt meg előttük, amelyen hemzsegnek a férjük mellett unatkozó, és kalandra vágyó nők. (A felhasználók nemi arányára jellemző, hogy eközben a női ügyfelekre csupán pár tucat ilyen társalkodórobot „szakosodott”).

Szóval mindezek után mi is volt az, ami ennyire elszomorítónak hatott? Ron Jonson (ő az idézett brit riporter) – aki A pillangóhatás című, kitűnő podcast-sorozatában az ingyenesen elérhető internetes pornó társadalomformáló hatásait térképezte fel – egy olyan adattal szembesült, amely lehetetlen helyzetről tudósított. Arról, hogy az Ashley Madison forgalma Valentin-nap és karácsony idején, vagy inkább közvetlenül utána, megugrott. Illetve minden további olyan ünnepnapot követően, amelyről sejthető lehetett, hogy a házasságban élő férfiak kénytelenek voltak időt tölteni párjukkal.

De hogyan nőtt az Ashley Madison ügyfélköre ilyen csillagászati méretűre? Úgy, hogy a cég az ingyenes pornószájton, a Pornhubon hirdetett. Ron Jonson megdöbbentő számot közöl ennek hatékonyságáról: naponta húszezer olyan új ügyfél regisztrált a társkeresőn, aki a pornóoldalon látott hirdetésre kattintva jutott el az Ashley Madison honlapjára.

Mi magyarázza azt, hogy döntő többségében férfiak regisztráltak az oldalra? A házasság intézménye került válságba? A férfiak? Vagy valami más az oka az általános tanácstalanságnak?

Inkább arról lehet szó, hogy a nő és férfi együttélésének, illetve a gyermekek felnevelésének eleve sérülékeny intézményes rendszerét az utóbbi évtizedekben sokk érte. Technológiai sokk.

Van itt például egy régi lemez. Két-háromezer év óta erősen él az a hallgatólagos feltevés, hogy a férfi lényéből fakadóan csapodár, ezért őt a gyereknevelés hosszú távú projektjére rá kell kényszeríteni, a házasság pedig nem más, mint ügyesen felépített csapda és börtön (ld. még: „férjet fog”), amelyet csak a szerencsés kevesek úszhatnak meg. Azaz a férfiak részéről nagyon is létezik ennek a menekülési kényszernek a hagyománya. (Hogy az evolúciós pszichológia álruhájában, és így különösképpen a női magazinok lapjain is mennyire makacsul tartja magát ez a megközelítés ma is, azt néztük meg közelebbről a sorozat 2. részében.)

KAPCSOLÓDÓ CIKK: A férfiak válsága (2.) – Jordan B. Peterson, a rákok párzási szokásai és a kikényszerített monogámia

Íme egy apró illusztráció – Márai Sándor szavai 1949-ből naplójában:

Hajnalban az Odüsszeia. A „leleményes” ember nem csak az istenekkel játszott bújócskát. Értett ahhoz, hogy – húsz évre, mégis férfikorban! – faképnél hagyja a családot. Ez az igazi lelemény.

Az Ashley Madison ügyfeleinek letaglózó férfitöbbsége tehát igazából nem új jelenség. Ami új benne, az a technológia. A technológia, amely számokba foglalta a szabadságától megfosztott férfi mítoszát, és napvilágra hozta annak nem szándékolt mellékhatásait.

De honnan ez a narratíva? Milyen megfontolások és késztetések alapján született az a házasságmodell, amelynek ez a férfiúi önmeghatározás része volt? És miért ragaszkodunk olyan elemeihez is, amelyek felett már eljárt az idő?

A válaszokért lépjünk kicsit vissza az időben. Ha már Odüsszeuszt említettem, hajózzunk azokba a napokba, amikor a hős hosszas bolyongás után hazatért Ithakára.

Te inkább csak szövögess, anyám!

Ezekben a napokban történik, hogy a nőt csendre intik. Vagy úgy 2500 évre.

Mary Beard, a Cambridge-i Egyetem klasszikafilológia professzora a 2018-as év elején megjelent könyvében (Women & Power: A Manifesto) egészen pontosan azonosítja a jelenetet, hol és mikor: az Odüsszeiában, rögtön az első énekben. Amikor is elénk tárul, miként lebzselnek Pénelopé házában a kérők, akik abban a hiszemben eszik ki Odüsszeuszt vagyonából, hogy odaveszett a trójai háborúban vagy a visszaúton. Az egyikük oly szemtelen, hogy az akháj hősök (Odüsszeusz egy közülük) tragikus sorsát ecsetelő dalba kezd, mire Pénelopé lakosztályából lemegy a kérők közé, és udvariasan, de mégiscsak határozottan arra figyelmezteti a bárdot, hogy ha lehet válasszon másik dalt. Mert hogy elég bunkó dolog pont e házban férje vesztéről kornyikálni. És itt jön egy jelenet, amin hajlamosak vagyunk átsiklani, pedig elég meghökkentő: megjelenik Odüsszeusz fia, Télemakhosz, és visszaküldi anyját a szobájába, kioktatva őt, hogy inkább csendben szövögessen, és ne szóljon bele, miről énekelnek, beszélnek a férfiak.

„Csak hallgassa e dalt bátran szíved meg a lelked:
nem maga volt Odüszeusz egyedül, ki nem ért haza onnan
Trója alól, hisz sok más hős is esett el a harcban.
Hát a szobádba eredj, s munkáddal foglalatoskodj,
rokka legyen gondod s a szövőszék, szolgaleánynak
ossz munkára parancsot. A szó meg a férfiaké lesz,
és legelőbb az enyém, aki úr vagyok ebben a házban.”

Ez az élet rendje, nincs itt semmi látnivaló, ha nincs apa otthon, a fiú parancsol, neki van joga felszólalni a nyilvánosság előtt is. Ahogy Beard megjegyzi:

„Feldereng abban valami nevetséges, ahogy ez a pelyhedző állú legényke elkussoltatja az eszes, középkorú Pénelopét. De egyben szépen megmutatja azt is, hogy akkor, amikor a nyugati kultúra írásbelisége kezdetét veszi, a nők hangjára már nem kíváncsiak a nyilvános szférában.”

Itt nem a beszéd, hanem a nyilvános beszéd, a közbeszéd tilalmáról van szó. A nyilvánosság előtti megszólalásból való kirekesztésről, ami ugye maga után vonja a közügyekbe való beleszólás lehetőségének törlését is.

A professzor asszony e „hagyomány” máig ható következményeit a saját bőrén tapasztalta. Hiába küzdött ki magának elismerést Cambridge és Oxford férfivilágában (magyarul épp e hónapban jelenik meg először könyve, az S.P.Q.R. – Az Ókori Róma története című munkája) az antik irodalom és történelem tudoraként, alapélményévé vált, ahogy nevenincsjánosok kioktatják az interneten Homéroszból, vagy – ezt Beard könyvében is említi – ahogy televíziós szereplései után nemi erőszakkal, gyilkossággal, felrobbantással fenyegetőző, gyalázkodó üzenetek érkeznek menetrendszerűen postafiókjába. Ezeknek az üzeneteknek „szignifikáns alcsoportja a nők elnémítását célozza. Ahol a »kuss, picsa« elég gyakori refrén.”

Valójában Mary Beard kiáltványa pont ennek az elnémításnak a civlizációs késztetéseit veszi számba. Hogy miképpen öltött a nyilvános beszéd, az érvelő, meggyőző szónoklat alapvetően férfi jelleget. Aminek következtében az antik retorika eleve lehetetlennek, nevetségesnek, hiteltelennek vagy természetellenesnek vélte, hogy egy politikai beszéd „nyávogó” vagy „idegesítő” női hangon szólaljon meg a városok terein, hivatalos testületek vagy a törvényhozás előtt.

Beard az I. században élt római antológiaírót, Valerius Maximust idézi, aki az ókori Róma addig ismert történetében mindössze három olyan nőről tud, aki nyilvános beszédre vetemedett (vagyis akik nem tudták, hol a helyük, és képtelenek voltak tartani a szájukat). A beszámoló szerint egyiküket, Maesiát „androgünnek” nevezték, mivel hogy női kinézete ellenére úgy tartották, valójában férfitermészettel bírt. (Az eset jól jelzi, hogy a korabeli felfogás szerint nincs olyan, hogy a nyilvánosság előtt felszólaló nő: definíció szerint aki a köz előtt beszél, az férfi). A második egy Afrania nevű asszony volt, aki nem átallott saját maga jogi ügyeket indítani, sőt annyira pofátlan volt, hogy személyesen mondta el perbeszédeit, holott „ugatása” és „csaholása” mindenkit felettébb fárasztott. Maximus leírja, hogy Afriana i.sz. 48-ban távozott az élők sorából, megjegyezve, hogy „az efféle természetellenes fajzatoknál fontosabb haláluk, mint születésük időpontját megadni.”

A harmadik példa pedig egy női szónok, Hortensia, aki azért ússza meg a beszéde miatt egyébként egyre idegesebb férfi döntnökök haragját, mert nőtársaiért emel szót a gazdag asszonyokat sújtó különadó eltörlése érdekében. Két esetben ugyanis valóban megillette a nőt is a nyilvános beszéd joga. Az egyik – ide tartozik Hortenisa is –, amikor gyermekeikért vagy nőtársaikért emeltek szót. Azaz nem a férfiakat is magukba foglaló teljes közösség nevében beszéltek.

A másik kivétel, amikor áldozatként és mártírként szólaltak fel, rendszerint azelőtt hogy valamilyen módon szörnyethaltak.

Tipikus példája ez utóbbinak Lucretia története, akit Sextus Tarquinius király karddal és zsarolással kényszerített arra, hogy „szenvedélyét kielégítse”. Lucretia a becstelenség után, mielőtt távozott volna a színpadról, időközben hazatérő apjához és férjéhez beszédet intézett, majd szíven döfte magát.

Philomela nyelve

Még így is jobban járt persze a görög mitológiának a világirodalomban oly gyakran megénekelt vagy újraírt mellékalakjánál, Philomelánál, aki szintén nemi erőszak áldozata lett, de ő erről beszédet tartani már nem tudott, mivel az elkövető kitépte a nyelvét (aztán ismét nemi erőszak következett). Ovidius az Átváltozásokban olyan plasztikusan írja le a jelenetet, hogy az a legbetegebb rémfilmek fantáziáin is túltesz:

[…]Töve ráng a torokban a nyelvnek,
míg maga lent a sötét földön reszketve morog már,
s mint a levágott kígyófark ugrálva vonaglik,
úgy ráng haldoklón, úrnője nyomát keresően.
Mondják, még ez után is (alig hihetem) bujaságát
szétrongyolt testén a leánynak tölti ki többször.

Anélkül, hogy a horrormesében túlságosan elmerülnék, érdemes megjegyezni, hogy ez a történet Tereus, az erőszaktevő számára sem ér valami jól véget: bosszúálló felesége (a megcsonkított Philomela nővére) saját fiúgyermeküket (aki szerencsétlenségére az anya szemében hirtelen túlságosan hasonlítani kezd Tereusra – lásd még: „te is olyan hülye vagy, mint apád”) szolgálja fel vacsoraként neki.

Peter Paul Rubens festményén (1636–1638) az látható, amint a hiányos öltözetű nővérek éppen közlik Tereus-szal, hogy amit az imént jóizűen elfogyasztott vacsorára, az a saját fia volt.
Peter Paul Rubens festményén (1636–1638) az látható, amint a hiányos öltözetű nővérek éppen közlik Tereus-szal, hogy amit az imént jóizűen elfogyasztott vacsorára, az a saját fia volt.

A sztori persze kicsit összetettebb (és még tragikusabb is) ennél, mindenesetre sok egyéb mellett kibonthatjuk azt is belőle, hogy megvolt a tudás arról, miszerint bizonyos kommunikációs problémák – különösen a nők drasztikus elhallgattatása – a férfiak számára is kellemetlen következményekkel járhatnak. Ám hiába Philomela rettenetes története, ez a tanulság kevésbé foglalkoztatta a kor emberét. Olyannyira nem, hogy a Beard által idézett jeles II. századi életrajzíró, Plutarkhosz egy munkájában kinyilatkoztatja: „egy nőnek épp oly illedelmesen kell őrizkednie attól, hogy idegenek előtt hallassa hangját, mint ahogy attól őrizkedik, hogy levesse előttük ruháját.”

Mondhatnánk persze, hogy régen volt mindez. Csakhogy nagyon is élő retorikai hagyományról beszélünk, amely máig alakítja politikai vitakultúránkat. Hogy mennyire, ehhez sok példát lehet találni a magyar Országgyűlés jegyzőkönyveiben is azoknak a trágár bekiabálásoknak a formájában, amelyeket az ott felszólaló képviselőnők kénytelenek elszenvedni férfi társaiktól. Külön dolgozat témája lehetne egy mélyreható gyűjtés, itt talán elég két jellemző példa. Mindkét példa Tasó László képviselő úr retorikai teljesítményéhez kötődik. Ő egy ízben Szél Bernadett képviselőtársának „rikácsoló” és „visító” hangját rótta fel, épp úgy, ahogy Maximus egykor a nők csaholásáról értekezett. Máskor a beszédét mondó Szabó Tímea képviselőnek ennyit vetett oda: „Mit pofázol bele, kisanyám?!”

Nyugodtan mondhatta volna azt is, „kuss, picsa”.

A tizenkét szolgálóleány

Mi rosszabb annál, ha egy nő beszél? Az, ha vetkőzik és beszél. Ezt példázza az Odüsszeiában a tizenkét szolgálóleány története, akiket az eposz végén felakasztanak.

Nem szoktunk nagyon megemlékezni róluk, Beard sem említi ezt a mellékszálat könyvében. A szolgálóleányok fellógatása Odüsszeusz bosszújában amolyan járulékos veszteségnek tűnik, akár csak a Hamletben a két hírnök, Rosencrantz és Guildenstern elveszejtése. Hogy úgymond ne maradjon szál elvarratlanul.

Mi is történik pontosan? A hazatérő hős, miután a házában lebzselő kérőket lemészárolta – fia javaslatára – az udvaron kifeszített hajókötélre fellógat tizenkét szolgálóleányt, de csak miután a vért és húscafatokat a ház padlójáról, a bútorokról lesikáltatták velük. A nagytakarítás után ott sorakoztak tehát mind a kötélen, akár csak ha – ahogy Homérosz írja – madarak lettek volna, ám hurokkal a nyakukon, „lábukkal még rángtak, nem sokat, egy kicsikét csak”.

Na de miért is kellett ily csúfos halált halnia ezeknek a leányoknak?

A homéroszi változat szerint a tizenkét nő azért lakolt halállal, mert a kérőkkel háltak, a háziaknak meg visszaszólogattak, míg a ház ura távol volt (levetkőztek és beszéltek). Csakhogy Odüsszeusz is tisztában volt vele, a szolgálóleányok nem önszántukból hemperegtek az idegen férfiakkal, hanem megerőszakolták őket:

“Hej, ti kutyák, azt hittétek, hogy már sose térek
Trója alól haza én, hát így nyírtátok a házam,
együtt háltatok itt szolgálóimmal erővel,
még éltem s feleségül akartátok feleségem”

Zavaró következetlenség vagy valami más állhat e nők kivégzése mögött? A Szolgálólány meséje című könyv (azonos címmel tévésorozat is készült belőle) szerzője, Margaret Atwood egy másik regényében, a Pénelopeiában is erre a kérdésre keresi a választ. Szerinte az Odüsszeia fontos fejleményről tudósít. Történelmi pillanatról, amikor is a férfi és nő együttélése, a monogám házasság ma is élő, patriarchális modellje rögzült, kodifikálódott az európai kultúrában.

A matriarchátus, avagy otthonkában a spirituális térben

És itt rögtön érdemes tenni egy rövid kitérőt. Atwood feltételezése, hogy az új rend valami ősi európai matriarchátust váltott volna a Földközi-tenger térségében, a legjobb esetben is problémás feltételezés. Az írónő Robert Graves-re hivatkozik, aki egyébként az ősi matriarchátusról szóló teóriájával (leginkább az 1948-ban megjelent A fehér istennő című művéről van szó) a New Age megannyi, erősen feminin mozgalmának is ihletője lett. Amikor szakrális méhtisztításról, „női tudást” őrző boszorkányokról hallunk, vagy túl sokszor kerül elő egy szövegben az „ősanya” szó, avagy az olyan kifejezések, mint „női princípium” vagy „női energiák”, kezdhetünk gyanakodni, hogy jó eséllyel Graves vagy valamely XIX.-XX. századi szellemi elődjének hatásával találkozunk – még akkor is, ha esetleg ezzel az sincsen tisztában, akik épp az „ősi”, „tradícionális” és „titkos” tanokat tárja elénk. (Mindezek legfőképp a romantika korának kitalációi.)

Ezért van az, hogy bár a klasszikafilológus Mary Beard alapvetően pozitív kritikát írt Atwood könyvéről a Guardian napliapba, amikor a regénynek ezt a fejezetét említi, határozott hangon teszi helyre a kanadai írónőt, és Graves elméletét „marhaságnak” minősíti.

E marhaságnak viszont elég fontos következményei vannak. Jogosan érezzük sértőnek a kinyilatkoztatást, hogy „a nőnek a konyhában a helye”. Ám a XX. század második felétől a konyha egyre inkább felcserélődik egy nehezebben definiálható univerzummal: a nő otthonkában belép „a spirituális térbe”. Ez a bűvészmutatvány aligha pozitív fejlemény, inkább zsákutca. Ez a fordulat a nőt még inkább érzelmi, irracionális, beszámíthatatlan lényként határozza meg, aki nem tud felelősséget vállalni tetteiért, és akinek törekvésein így legjobb esetben is csak elnézően mosolyoghat a „valódi” világban küzdő férfi.

Odüsszeusz becsületgyilkossága

Mindattól függetlenül, hogy mit gondolunk az ősi matriarchális rend létezéséről, elég egyértelműnek tűnik, hogy az Odüsszeia hírt ad a máig ható házassági hierarchia megszilárdulásáról. És mint oly sokszor a történelmi pillanatokat, ennek a rendnek a kialakulását is vér és brutalitás kísérte.

A tizenkét szolgálóleány leölése példastatuálás: a házasság előtti vagy azon kívüli szex immár tabu. Atwood értelmezésében: tabu akkor, ha a „gazda” felhatalmazása nélkül történik mindez.

Ami nem alaptalan feltételezés, tekintve hogy az Íliász is tele van olyan történetekkel, ahol a hős teljes természetességgel szállítja haza a feleség háztartásába a háborúban zsákmányolt és később ágyasként alkalmazott rabszolganőket, akikkel a házastársnak aztán osztoznia kell urán és a konyhán is. (Nem rendkívüli az elképzelés tehát, hogy a szolgálók e belső köre családi ágyasokat is jelölhet, a ház ura pedig így felettébb nehezményezte, hogy őelőtte más is „használta” őket.)

A szolgálóleányok megölése így klasszikus becsületgyilkosság, ahol jellemzően a szabályokat áthágó háznépet büntetik. Jellemzően nőket férfiak. Jellemzően a házasság előtti vagy házasságon (vagy a gazda tudtán) kívüli szexért akkor is, ha az a nő akarata ellenére történik.

Vagyis a nemi erőszak nem csak az elkövető, hanem az áldozat szégyene is, hiszen a lényeg az, hogy az áru valamiképpen megromlott Idegen férfiak magva rejtőzhet benne, ami kínzó bizonytalansággal jár. Ezen pedig csak a végletes megoldások segíthetnek. (Egy erényes nő – lásd a keblébe tőrt döfő Lucretiát – megkíméli családtagjait a hacacárétól, és budoárjában saját hatáskörében elhal.)

Pénelopé tehát megússza ezt a végzetet, ámbátor házastársi hűségét már az ókori szerzők közül is sokan vitatták. E források (Graves Görög mitológiájában idézi őket az Odüsszeiához írt kommentárjában) rögzítenek olyan korabeli hiedelmet is, miszerint mind a 108 kérő részesült Pénelopé kegyeiből, és ebből a felfordulásból fogant aztán a szörnyszülött Pán istenség. E megoldás viszonylag gazdaságos, hiszen a történet fősodra mellett megjelenik egy határozott mellékág, azok kíváncsiságát is kielégítendő, akik sosem bíznának egy asszonyban. Pénelopé így egy személyben válhatott a házastársi erények megtestesítőjévé, de fű alatt, a népi emlékezetben, intő példájává is annak, milyen következményekkel jár, ha valaki meggondolná magát.

A nők domesztikálása

Még mielőtt további izgalmas okfejtésbe bonyolódnék az Odüsszeiáról, ugorjunk át Indiába. Homérosz feltehetően a Kr. e. VIII. század táján írta meg eposzát, de ebben az időben keletkezhettek az ókori India egyik nagyeposzának, a Mahábháratának legrégebbi részei is. (Hogy tényleg ekkor-e, vagy hogy pontosan mikor, arról elég nagy vita van, amely vitába nem merülnék bele, már csak azért sem, mert nem sokat konyítok a hinduizmus történetéhez. A következő bekezdésben éppen ezért egy modern kommentárra, Devdutt Pattanaik könyvére hagyatkozom.)

Az egyébként igen terjedelmes és ismerői által is kaotikusnak minősített eposz szerint a kultúrhérosz Shvetaketu alkotta meg a házasságnak azt az intézményét, amelyben a nőnek élethosszig egyetlen férfihoz kell kötődnie (a férfinak eközben lehetősége nyílt több nővel is együttélnie, hiszen a többnejűséget a hinduk között csak az 1955-ös házassági törvény szüntette meg Indiában). Shvetaketu fellépése előtt – tudósít erről az eposz – a nők bárkivel létesíthettek szexuális kapcsolatot, sőt, amennyiben egy férfi elutasította közeledésüket, akkor azt impotensnek tartották. A szokás azt célozta, hogy minél nagyobb számban jöjjenek világra gyermekek, ugyanis ezzel annak esélyét növelték, hogy a megholt ősatyák újjászületve visszatérhessenek az élők világába.

Hogy mitől vált tarthatatlanná a gyakorlat? Az elbeszélés szerint Shvetaketu igen megdühödött, amikor egy nap anyját egy arra járó férfi szerelmeskedni hívta, amit az asszony el is fogadott, méghozzá a férj előtt, aki ebben kivetnivalót sem talált. A gyermek Shvetaketut mellbe vághatta a felismerés: nem biztos így, hogy az az apja, akiről eddig hitte. Erre utal az, hogy a gyerekkori traumát szerzett fiú azért ragaszkodott később a hűség törvényre emeléséhez, hogy minden gyermek tudassa, ki az apja.

Érdekes, hogy Shvetaketu „reformja” szerint még így is nyitva állt a nők előtt bizonyos lehetőség, hogy több férfival is háljanak életük során. Ha ugyanis a választott férj nem tudott nekik gyermeket nemzeni, további három férfival megpróbálhatták még ezt helyrehozni. (Ezen a számon felül a gyakorlat már szajhaságnak minősült.)

Úgy tűnik azonban, lehettek ezzel az intézménnyel gondok, mert a gyakorlatot fokozatosan és cselesen megszüntették: egyes védikus házassági szertartások során a vőlegény előtt három istenség is szimbolikusan elveszi feleségül a mennyasszonyt, aki így a férjével való egybekelés pillanatában máris elhálja összes lehetőségét. Az újfajta hűség kikényszerítése pedig nyilván nem ment mindig szép szóval: az eposzból ismeretes olyan történet is, amikor az anyát azért fejezi le saját fia – Telemakhosz szelleme kísért – mert apján kívül más férfira nézett.

De miért volt erre szükség azon túl, hogy a gyerekek jobban érezzék magukat anya mellett? Nyilvánvaló, hogy az elsődleges késztetés a vagyon és hatalom öröklési rendjének biztosítása volt, ahol a nő feltétlen hűsége garantálja azt, hogy a vér szerinti leszármazás kétségek nélkül megállapítható legyen. A házasság ezen túl elsősorban gazdasági társulásként működik majd, ahol – ez az eposz más részeiből is világossá válik – a férfi a családfő. És ahol a férj mellett a férfikorba lépő fiúgyermek is felügyeletet gyakorol a feleség, az anya fölött (ismét csak a pelyhedző állú Telemakhosz példáját lehet idézni). Ezt a jogot a férj a házasság pillanatában veszi át a nő családjától. (Csakúgy, ahogy ez Odüsszeiában is megtörténik, ahol Odüsszeusz a korábbi szokásoktól eltérően Pénelopét saját házába viszi az apa házából az esküvőt követően.)

Így a nő számára a férfi társadalmi rangja, vagyoni helyzete a párválasztás fontos szempontjává emelkedik, hiszen státuszát nem saját jogon, hanem férje révén nyeri el.

Nem, nem minden nő áldozat

Érdekes azonban, hogy a Mahabharáta ennek „káros mellékhatásaival” is szembesít. Egy másik története szerint Drupada király udvarában a király lányának, Draupadinak lánykérő versengést, azaz svayamvarát rendeznek. A svayamvara korábban azt jelentette, hogy a nő szabadon választhatott a kegyeiért felvonuló férfiak közül. Ám a Mahabharáta keletkezésének idejére a nőnek ezt a jogát már erősen korlátozták, hiszen a lánykérés íjászversennyé változott, ahol a nő a győztes trófeája volt. (Ez az íjászverseny az Odüsszeiát idézi, és talán nem véletlenül, hiszen mindkét mű azután keletkezett, hogy iráni árja törzsek uralmuk alá hajtották a hellén, keletebbre pedig az indiai őslakosságot – a nőért vívott íjászverseny a két történetben tehát ugyanabból a tradícióból táplálkozhat.)

Ám „a trófeának” mégiscsak volt beleszólása a verseny alakulásába: bár nem választhatott szabadon a kérők közül, bárkit diszkvalifikálhatott a versenyből. (Itt már megjelenik tehát az, amit a mai napig a nő legfontosabb szerepének tart az előző részben erről kimerítően idézett Jordan B. Peterson is: az elutasítás, a nemet mondás aktusa.) E jogával Draupadi él is, és kizárja a versenyből az egyik esélyest Karnát, akinek alacsonyabbnak vélt társadalmi státuszát nem tartja méltónak magához. Végül a győztes Arjuna lesz, aki viszont, mint később kiderül az eposzból, nem éppen főnyeremény Draupadi számára. (Anélkül, hogy belebonyolódnánk a hosszú történetbe, legyen elég annyi, hogy a férj előbb megosztja feleségét fivéreivel, majd elkockázzák az asszonyt egy korabeli kártyabarlangban.)

Később Krisna, amikor vigasztalja a szerencsétlenül járt királylányt, fel is hívja a figyelmét arra, hogy sorsát magának és hiúságának köszönheti. Ami persze azért is érdekes, mert Draupadi gyaníthatóan nem tett mást, mint hogy a kialakult rend elvárásainak szellemében döntött, amelyben láthatóan nem sokat nyomott a latba a szerelem.

És itt talán tennem kell egy fontos közbevetést. Nem, nem gondolom, hogy minden nő áldozat, és természetesen épp úgy akad köztük is rossz vagy gonosz ember, mint a férfiak között. Igen egyoldalú világkép az, és azt hiszem a nőjogi mozgalmaknak sem tesz ez jót, ahol minden férfi automatikusan agresszor, erőszaktevő és minden nő ennek passzív elszenvedője csupán (elég, ha a friss példák közül Serena Williams nagy port felvert viselkedését említem a teniszpályán).

Külön érdekessége az ilyen korokon átívelő alávetett helyzetnek, hogy úgymond kooptálja a benne lévőket. Nyilván könyveket lehetne írni azokról a jellemzően női stratégiákról is, amelyek épp e több évezredes felállásból adódóan a rejtekutak használatáról szólnak, az álcázott befolyásolásról, a fondorlatról, elleplezett agresszióról vagy a társ lassú, de kíméleten ledarálásáról – a lelki mérgezéstől a konkrét, arzénosig bezárólag.

Ez az esszésorozat épp ezért a férfiak érdekében is amellett érvel, hogy nem kellene erőltetni letűnt korok gondolkozását, ha ennek már tényleg semmi, de semmi értelme nincsen.

Engels és a hűtlenség

Ahogy az előbbiekben láttuk, a házastársi hűség egyben az öröklés, a vagyon és rang továbbhagyományozásának kulcsa is. Praktikuma megmutatkozik abban is, hogy a hűséget az új rend nem egyformán kéri számon nőn és férfin (elég a nőt korlátozni az utódokról való bizonyosság érdekében). Míg Pénelopé rendületlenül vár, Odüsszeusz bolyongásai során jelentős időt tölt el más asszonyok ágyában. Íme a kulturális kód, amely a mai napig erősen hat: a kicsapongás a házasságba „kényszerített” férfi természetének megbocsájtandó velejárója, amely leküzdhetetlen természetet például bordélyházakkal többé-kevésbé szabályozott módon kordában lehet tartani.

A férfira és a nőre különbözőképpen vonatkozó házastársi hűség kérdésköre Friedrich Engelst is foglalkoztatta, aki A család, a magántulajdon és az állam eredete című művében a patriarchális családmodell részének tekinti azt, hogy a hivatalos kapcsolatok mellett intézményesül a csak szavakban elítélt prostitúció. Engels könyvében kifejti, hogy a házasságnak ez az antik modellje nem szerelmi, hanem elsősorban gazdasági társulás:

„Maguk a görögök elég őszintén nyilatkoztak erről: a monogám házasság egyetlen célja az volt, hogy a férfit vezető szerepbe helyezze a családban, és hogy olyan gyermekek révén sokasodhasson, akik – vagyonának jövőbeli örököseként – minden kétséget kizáróan az övéi.”

Margaret Atwood ezt már idézett regényében így fogalmazta meg:

„A házasságok célja a gyerek volt, a gyerekek pedig nem játékszerek és házikedvencek voltak. A gyerekek azt a célt szolgálták, hogy őáltaluk továbbadjanak dolgokat. Ezek a dolgok lehettek királyságok, drága esküvői ajándékok, történetek, sérelmek, vérbosszúk.”

Mindebből következik, és ezt Engels elég meggyőzően vezeti le, e felfogás nem csak a prostitúció intézményét teremti meg, hanem az elhanyagolt feleségre odafigyelő szerető és a felszarvazott férj alakját is.

Azaz kettőn áll vásár, ám ez a „háború” némileg (nemileg) asszimetrikus. Aligha arról van itt tehát szó, hogy a férfi az olyan disznó, hogy folyton hajtja az a fene nagy indulata, miközben a női hormonháztartás arra bírja a csendben tűrő asszonyt, hogy szívesebben üsse el az időt otthon. Ismét csak nem arról, hogy a férfi eredendően gazember, a nő pedig mind szent és szende szűz. Inkább arról, hogy ebben a rendben a szerelemgyerekekkel a nőknek kellett elszámolnia, a nem kívánt terhességek elpalástolása (olykor angyalcsinálóval, olykor azzal, hogy a balról jött gyereket igyekeztek csellel beilleszteni valamiképp a hivatalos családfába) legfőképpen az ő feladatuk volt. Ez pedig nagy, pszichésen is ható visszatartó erő, de mindenképpen ismét csak a rejtekutak választására ösztönöz (lehet tehát abban valami, hogy szerelem kérdéseiben a nők rafináltabbak a férfiaknál: rá voltak kényszerítve, hogy azok legyenek.)

Felforgató technológiák

Engels műve egyébként izgalmas és élvezetes olvasmány, még akkor is, ha nyilván erősen átvérzi az ideológia. Az antik családmodellt például a férfi és nő közötti osztályharc színterének tekinti, és ugyanúgy tényként fogadja el a patriarchátus előtt működő, nőket tisztelő társadalmi berendezkedést, mint Graves – ami, ahogy erről korábban volt szó már, teljes „marhaság”.

Kétségtelenül nem használt a könyv reputációjának az sem, hogy később a sztálinista „családjog” egyik alapművévé vált, amely diktatúra, legalábbis kezdetben, a család intézményének totális megsemmisítését tűzte ki célul: a kommunista rezsim fő késztetése ebben nem annyira a férfi és nő egyenjogúságának kikényszerítése volt, mint inkább a totális kontroll megteremtése az egyén személyi szférája fölött, ahol a gyerekek nevelésének feladatát a szülőktől az állam veszi majd át. Ennek pedig nyilván útjában állt a társadalom és a gazdaság alapegységeként funkcionáló család.

Nem nehéz belátni, a XX. század e vérgőzös „kalandjának” erős szerepe van abban, hogy sokan idegesen reagálnak, amikor az antik vagy polgárinak mondott családmodellt veszélyben érzik.

Csakhogy e veszélyérzet mit sem változtat azon, hogy ennek a modellnek egyes elemei tarthatatlanná váltak. És az évezredekkel ezelőtt rögzített hierarchiát nem is annyira a női egyenjogúsági mozgalmak kezdték ki, mint inkább forradalmi felfedezések, találmányok, technológiai újítások – amelyek aztán megkönnyítették, hogy a már korábban megszületett gondolatok, elképzelések, eszmék átformálják társadalmunkat.

  • „A” tabletta. Társadalmi hatásukat tekintve lehet, hogy a XX. század hajnalának szüfrazsettjei eltörpülnek Gregory Goodwin Pincus mellett, aki a fogamzásgátló tabletta feltalálója volt. „A” tabletta 1960-tól kapható, és a mindent felforgató hatvanas évek aligha válhattak volna a szexuális forradalom, az erőre kapó nőjogi küzdelmek (women’s lib) évtizedévé, ha nincs ez a találmány. De ami még fontosabb: ezzel megszűnt az a kényszer, amely a női hűséget tette az öröklődés rendjének őrévé. Hiszen a hűtlenkedésnek már nincs feltétlenül erre nézve következménye.
  • A genetikai teszt. Még szinte fel sem ocsúdtunk ezekből a változásokból, jött a genetikai teszt, amellyel az apa kilétét úgy is nagy biztonsággal meg lehet állapítani, ha az anya nem él tartósan monogám kapcsolatban. Megszűnt tehát az a kényszer, amelyben a nő hűsége volt az apa biztosítéka. Ma már a DNS-vizsgálat ezt a szerepet megbízhatóbban látja el.
  • Online párkeresés és pornó. Ebben a körben semmiképpen sem szeretném egyértelműen pozitív változásként említeni, de tény: az utóbbi három évtizedben még két technológiai újítás is sokkszerű hatást gyakorolt párkapcsolatainkra. Az egyik a VHS videomagnó volt, a másik a szélessávú internet. Előbbi – a videokazetták és a videókölcsönzők révén – tömegpiacot teremtett a szexfilmeknek, és új iparágat az addig elsősorban az alvilág uralta, csempészáruként terjesztett pornográfiából. Az internet forradalma pedig – egyébként a 80-as 90-es évek pornómoguljait tönkretéve – az ingyenes pornómegosztó oldalakkal beköltöztette a felnőttfilmeket a családok nappalijába, miközben párkeresési szokásainkat az online ismerkedés lehetősége gyökeresen alakítja át. (Az Ashley Madison pedig megtalálta az online pornó és az online társkeresés üzletágai között is a „gyümölcsöző” kapcsolatot.)

Változó pornófogyasztási szokások

Ami az utóbbi témakört illeti, másokkal szemben én a pornográfia férfiakra tett intenzívebb hatását is kevésbé genetikai, mint inkább kulturális adottságokban keresném. Nem szeretném tagadni a férfi és nő közötti biológiai különbségeket, de adódik a kérdés: nem azért ajzza-e fel jobban a férfit ez a virtuális szex, mivel a perdita-kultusz eleve része volt a férfivilágnak, a férfihagyománynak hosszú időn át?

Az Ashley Madison ügye persze arra is rámutat: a nemek között továbbra is erős különbség van a hűtlenkedés stratégiáit illetően. Ám könnyen lehetséges, ez csak átmeneti jelenség. Legalábbis nem elképzelhetetlen például, hogy a pornográfia emancipálódni fog, méghozzá igen gyorsan. Egyre több nő is rendszeres látogatója ugyanis ezeknek az oldalaknak. A Pornhub 2014-es statisztikája szerint Magyarországon a pornószájt nézőinek már 27 százaléka nő volt. (Igaz, arra vonatkozó adatok is vannak, hogy a férfiak sokkal rendszeresebben látogatják ezeket az oldalakat.) És ez a szám a jövőben gyaníthatóan egyre közelebb kerül majd az 50 százalékhoz.

Az ezzel olykor együttjáró függőség és e filmek szexuális kultúránkra gyakorolt nem feltétlenül pozitív hatása külön könyv tárgya lehetne. Semmiképpen sem szeretnék az itt írtakkal ilyen tartalmak fogyasztására buzdítani, és az is egyértelmű, nem jelzőszáma ez civilizáltságunknak. De beszédes szám, amely mutatja a változás irányát. (Egyébiránt a Pornhub saját felhasználóinak demográfiájáról, szokásairól statisztikai elemzéséket közlő aloldalt működtet, amely Pornhub Insights néven fut. Valószínűsítem, szociológusok számára aranybánya – még akkor is, ha ezek a minitanulmányok tudományos szempontból többnyire elég komolytalanok.)

Itt persze rengeteg okot és okozatot lehet elemezni (az egyedülállók számának növekedésétől a közösségi média hatásáig), de témánk szempontjából e sok minden közül egyet említenék. Azt, hogy a kivágyódás immár koránt sem férfiprivilégium. Ha belegondolunk, hogy Pénelopé életprogramja mellett már 140 éve velünk van a családi fészket egy ajtóbevágással otthagyó Nóráé is, ebben nincs is semmi meglepő.

Csakhogy ezzel együtt mintha mind nehezebben egyeztetnénk össze vágyainkat egy tartós kapcsolat valóságával.

Ennek boncolgatása azonban – az epilógussal együtt – már a következő részre marad, ahol most már tényleg igyekszem lezárni a sorozatot, kitérve egyebek mellett a tesztotszteronpolitikára és a nagy spermaválságra is.

Ez az esszé a Férfiak válsága sorozat része. A sorozat részei:

A férfiak válsága (1.) – A felborult szexpiac, a női nem és egy incel a Dekameronból

A férfiak válsága (2.) – Jordan B. Peterson, a rákok párzási szokásai és a kikényszerített monogámia

A férfiak válsága (3.) – A tizenkét szolgálóleány, az elkussoltatott Pénelopé és a sosem volt matriarchátus

A sorozat következő része novemberben várható.