Ez az esszé a sorozat 1. része. A második rész itt olvasható, a harmadik pedig itt.

Hogy Itália volt-e szerelme, vagy szerelmei voltak olaszok, és ezért töltötte élete jelentős részét taljánföldön, ezt Marie-Henri Beyle, ismertebb nevén Stendhal esetében nehéz kibogozni. A különféle nők, az olasz festők és az arrafelé sokat hadakozó Napóleon iránt érzett rajongása mintha valami állandóan lobogó szenvedélyben találkozott volna, amely szenvedély áthatja nem csak Stendhal regényeit, de útibeszámolóit és művészeti tárgyú írásait is.

Stendhal Olaszországban, Milánóban ismerte meg azt a nőt is, aki miatt kis híján megölte magát. 1818-ban találkozott először a férjétől különélő Matilde Viscontini Dembowski bárónéval, akibe az ekkor 35 éves író reménytelenül szerelmes lett. Reménytelenül, mert az imádott asszony vele szemben teljesen elutasító volt, mint ahogy az író A szerelemről című értekezése 1969-es magyar kiadásának fordítói jegyzeteiben olvasható: „csaknem rideg“.

A könyv témánk szempontjából is izgalmas olvasmány, mivel asszonyi elutasítás hatására született a mű. Márpedig ebben a cikkben erről lesz szó. A női nemről, de nem egyszerűen nemi értelemben, hanem a nemet mondás hatalmának – vagy éppen a nő szabadságának erre korlátozott, a nemet mondás jogára szűkített tömlöcéről.

Azért lesz mégpedig erről szó, mert elsősorban férfiakról szeretnék írni. A férfiasságról, a férfiak válságáról, amelynek itt a 21. század hajnalán sokféle oka lehet, de az biztos, hogy e krízis nagyban táplálkozik két olyan félelemből, amely évezredek óta alakította azt, hogyan kezeltük a nőt. Avagy hogyan korlátozta választási lehetőségeit a férfitársadalom.

Olyan félelmek ezek, amelyek mintha kollektív pszichózissá fokozódnának egy egyszerű, ámde sokak számára merőben új felismeréssel. Egy felismeréssel, amely kiváltképp, ámbátor nem kizárólagosan az utóbbi száz esztendő sajátja.

A felismeréssel, miszerint a nő is ember.

A kiterjesztett harcmező

Stendhal traktátusában megfogalmazza ezeket a félelmeket:

„A boldogságnak vannak általános feltételei, érvényesek minden különleges vágy kielégülésére:
1. A nőt saját tulajdonunknak tekintjük, mert úgy érezzük, egyedül tőlünk függ a boldogsága.
2. Értékünknek ő az ítélőbírája.“

Ha a nőt a férfi „értéke ítélőbírájának“ tekinti, egy-egy elutasítás valóban egzisztenciális katasztrófa, elviselhetetlen létállapot számára. Különösen fájó ez az értékítélet akkor, ha a férfi azzal szembesül, hogy az imádott asszony eközben a „legjelentéktelenebb hülyéket“ is csodálja.

Így a keserű Stendhal:

„Szakértőt érhet ily meglepetés, aki látja, hogy a legszebb gyémántokat hamis kőnek nézik, s jobb szeretik a hamis követ, ha az nagyobb. Ebből mást nem következtethetek, minthogy a nőknél mindent merni kell. Ahol Lasalle tábornok elbukott, ott egy nagy bajuszú, káromkodós kapitány diadalt aratott.“

A visszautasított szerelmes tépelődésének ragyogó dokumentuma A szerelemről. Ragyogó, hiszen írózseniről van szó, aki tényleg ismerte az emberi szív rejtelmeit: örök agglegény, és egyben a női nem rabja is, aki a szerelmi hódítás megszállottja volt. De Stendhal sorai mindemellett több évezredes férfikultúránk két erős meggyőződéséről is mesélnek:

  1. A meggyőződésről, hogy a nők többsége – ha hagyják őket – az alfahímek felé tendál. Azaz ha nem korlátozzuk választási lehetőségeiket, ha nem szabályozzuk szigorúan, kivel létesíthetnek szexuális viszonyt, a nők a nagy bajuszú és hangos kapitányok ágyában landolnak, a többi hím pedig hoppon marad.
  2. A meggyőződésről, hogy a nő árcédula. Cédula, amelynek egyik fő funkciója, hogy a férfi státuszát hím versenytársai között, vagyis a társadalmi hierarchiában jelezze. A férfi önbecsülése ezért nagyban függ a nőtől, aki visszaigazolja a világban elfoglalt (vagy el nem foglalt) helyét. Felállványozza vagy lerombolja a férfi egóját.

Stendhalt nem elrettentő példaként idéztem. Mint ahogy később látni fogjuk, nagyon is modern gondolatokra bukkanhatunk művében, amely amúgy is élvezetes olvasmány. Ám olyan félelmek megfogalmazásáról is szó van itt, amelyek manapság gyakorta nem egyéni tépelődésként, hanem mély igazságként bukkannak elő, és amely igazságokat olvasva a „régibe” visszavágyók elégedetten bólogathatnak. Olyan félelmekről, amelyek átszövik a szexualitásról való gondolkodásunkat. Különösen átszövik most, hogy divatos lett „szexuális piacról“ beszélni.

Azt hiszem, Stendhal soha nem írt volna ilyen lekicsinylően és ennyire vérszegény, anyagias módon erről a kérdésről, de engedjünk hát a korszellemnek, és használjuk mi is a közgazdaságtan rideg kifejezéseit – ha más nem azért, hogy megmutatkozzék: az eredetinek vélt elgondolások mögött nagyon is régi elképzelések húzódnak meg.

Tehát divatos lett azt mondani: a szexuális forradalom, a női egyenjogúság és a feminizmus, a szabad párválasztás felborította ezt a piacot, és sok férfi helyzete ettől kilátástalanná vált. Az érvelés logikája valami hasonló, mint amit a civilizációs katasztrófát kiáltók kedvenc írója, a francia Michel Houellebecq így fogalmaz meg első, 1994-ben megjelent regényében, A harcmező kiterjesztésében:

„Egy tökéletesen liberális gazdasági rendszerben egyesek hatalmas vagyonokat halmoznak fel, mások munkanélküliségbe és nyomorba süllyednek. Egy tökéletesen liberális szexuális rendszerben egyeseknek változatos és izgalmas nemi élete van, mások maszturbációra és magányra kényszerülnek. A gazdasági liberalizmus a harcmező kiterjesztését jelenti, minden életkorra és minden társadalmi osztályra. Ugyanígy: a szexuális liberalizmus a harcmező kiterjesztését jelenti, minden életkorra és minden társadalmi osztályra. […] Vannak, akik mind a két területen győztesek, mások mind a két területen veszítenek. A vállalatok valósággal vetélkednek egyes fiatal diplomásokért, a nők valósággal vetélkednek egyes fiatalemberekért; a férfiak valósággal vetélkednek egyes fiatal nőkért; igencsak nagy a tolongás és a zűrzavar.“

A férfiak válsága

Houellebecq itt még határozottan hoppon maradt férfiakról és nőkről beszélt. Arról, hogy a felszabadított „szexuális piacon“ nők és férfiak természetszerűen a kisebbséget alkotó „győztesek“ felé tódulnak, míg a vesztes többség a nemi értelemben vett megfosztottság és kitaszítottság állapotába kerül.

Mégis mintha manapság férfiak sérelmeznék leginkább ezt az új „piaci anomáliát“. Mintha e „piaci nyitás“ elsősorban a férfiakat taszajtotta volna válságba és kétségbeesésbe, miközben – a gyakran ismételgetett, keserű elgondolás szerint – a nők önfeledten járnak egyik alfahím ágyából ki, a másikba be, míg csak rá nem jönnek, hogy lekéstek a gyerekvállalásról. Ekkor pedig ők szomorodnak el, és az addig keserű férfiak ha nem is kielégülten, de elégtétellel nyugtázhatják a helyzetet.

Úgy hiszem azonban, hogy a probléma e közhelyes megjelenítése nem analízis, hanem válságtünet. Frusztrációból fakad, elsősorban a férfiak részéről. Ennek a férfikrízisnek megannyi jele van. Kezdve a politika világától, ahol valamiféle patologikus és eltúlzott férfiasság az újféle tekintélyelvű vezetők képében visszafordulást ígér összezavarodott férfiaknak és nőknek egyaránt.

Egy újféle szélsőség megjelenésével bezárólag, amely végső elkeseredettségében a szexuális javak (értsd: a nők) újraelosztását követeli – olykor a terrorizmus eszközeivel.

Az utóbbi esetben az incelekről van szó. Vagyis az akaratukon kívül nő nélküli életet élő férfiakról (innen az angol mozaikszó: involuntary celibate). Egyikük, a kanadai Alek Minassian pár hónapja teherautóval hajtott Torontóban a járókelők közé, akik közül tízen életüket vesztették. Minassian így akarta megtorolni „jogfosztottságát”.

A terrorakció nyomán fel is lángolt a vita a sajtóban, vajon honnan e düh és gyilkos indulat ezekben az emberekben. Milyen érdekes, a New York Times publicistája (reagálva egy Robin Hanson nevű közgazdász nagy vihart kavart blogbejegyzésére, miszerint megfontolandó igény lehet a „szex újraelosztása” abban az értelemben, ahogy az anyagi javak újraelosztását is szabályozza az állam) cikkében Houellebecq mondataihoz kísértetiesen hasonló logikával érvel amellett, hogy az igény legalábbis megvizsgálandó felvetés:

„[…] miként a neoliberális dereguláció más formái, a szexuális forradalom is új nyerteseket és veszteseket teremtett, a régiek helyébe lépő új hierarchiákat, amivel újféle módokon hozta kivételezett helyzetbe a szépeket, a gazdagokat és a társadalomban jól érvényesülőket, miközben másokat a magányosság és a frusztráció új formáiba taszított.”

Az incelekre nem azért fogok itt sok-sok karaktert pazarolni, mert hogy azt gondolnám, nyomoruk a férfiakat en bloc jellemezné. Hanem azért, mert úgy érzem, ami e nőgyűlölő szubkultúrában megjelenik, démoni paródiája (Northrop Frye kanadai irodalomtörténész kifejezése) annak a gondolkodásnak, ami férfikultúránkat évezredek óta jellemzi. És amelyben a nők újraelosztása, mint valami gyógyír társadalmi igazságtalanságok ellen, komoly felvetésként tud megjelenni még a fősodor sajtóban is.

Nőlesők – az incelek világa

2014. május 23-án a 22 éves Elliot Rodger közzétett egy 137 oldalas kiáltványt az interneten, majd késsel és lőfegyverrel mészárlásba kezdett a Kaliforniai Egyetem Isla Vista-i campusán. A terjedelmes irományban Rodgers elviselhetetlennek érzett szenvedéseit részletezte. Szenvedéseit amiatt, hogy még mindig szűz.

Vagyis – saját meghatározása szerint – incel. Elveszíthetetlennek gondolt szüzességéért pedig a „nők kegyetlenségét“ tette felelőssé. Ámokfutása előtt egy videót is feltöltött az internetre, amelyben így kesergett:

„Nem tudom, lányok, miért nem találtok vonzónak, de meglakoltok ezért. […] Nem tudom, mi az, amit nem láttok meg bennem. Én vagyok a tökéletes pasi, és ti mégis ezeknek a visszataszító férfiaknak dobjátok oda magatokat helyettem, a tökéletes úriember helyett.“

A tökéletes úriember hat embert ölt meg. Másik tizennégyet pedig megsebesített mielőtt fejbe lőtte volna magát autójában.

Az incelek internetes fórumain a tökéletes úriember nem a pokolra került: inkább a mennybe menesztették. Akadtak, akik hősként ünnepelték. Olyan hősként, aki végre elvetette a félelem magvait az elbizakodott nők és az undorítóan normális (értsd: nem alfahím, de ennek ellenére nőhöz jutó) férfiak között.

Íme a 21. század új nyomorultjai. Nem kenyérlesők a pékség előtt, nem külvárosi nyomortelepek lakói. Sokszor jómódú, magányos férfiak. Houellebecq húspiacának abszolút vesztesei.

Nőlesők.

Nőlesők, akik elveszett lelkek az ingyenpornó, a közösségi média és az online társkeresők Bermuda-háromszögében.

Cicababák és pöcsfejek

Butaság lenne ugyanakkor azt mondani, hogy az incelek mind terroristák, és dőreség lenne félrefordítani fejünket, hiszen a düh, amiből ez az agresszió táplálkozik, korántsem marginális jelenség. Mindannyiunkat megkísért vagy jellemez életünk bizonyos szakaszaiban a magány, vagy olyan kilátástalan élethelyzetek, amelyeket reménytelen szürkére színez a társtalanság. Csak a többség szerencsére – jól-rosszul – képes ezt kezelni, tapasztalatait beépíteni életébe, sőt e belső konfliktusból akár lelkileg is gyarapodni.

Így hát az incelek többsége valószínűleg inkább csak segítségre szoruló ember. A más-más okok miatt incelként élő férfiak között akad olyan, aki testi fogyatékosság miatt talál nehezen magának párt, van, aki mentális problémákkal küzd vagy nehéz anyagi helyzetét hibáztatja sikertelenségéért, de valószínűleg sok olyan incel is van, aki csupán tipikus pubertáskori zavarok miatt veszik el ennek a szubkultúrának az indulatos, vádaskodó világában.

Ezek a különféle emberek azonban az interneten sorsközösségé kovácsolódtak, és így a patológiából ideológia lett. Ideológia, amely szerint szenvedésük fő oka a nő, aki manapság nem tudja, hol a helye.

Ez az ideológia kitermelte saját terroristáit. Például Rodgerst. Például Chris Harper-Mercert (kilenc halott, nyolc sebesült Oregonban). Például William Atchinsont (két halott Új-Mexikóban). Például Nikolas Cruzt (tizenhét halott és tizenhét sebesült Floridában). Például Alek Minassiant (10 halott, 16 sebesült Kanadában).

Online fórumaikon az incelek megosztják kudarcaikat, és egy olyan univerzum lakóinak gondolják magukat, ahol a cicababákat („Stacey”-k) folyton elhappolják előlük a pöcsfejek (”Chad”-ek), akik értéktelenek, de a nők mégis utánuk bomlanak.

A nagybajuszú kapitányok után.

Az alfahímek után.

Elutasítás és megsemmisülés

Amikor az incelek arról olvasnak, hogy a szexuális piac felborult, lelkesen bólogatnak. Mert úgy látják, kibabrált velük a rendszer: a csúcsragadozók dúskálnak a szexuális javakban, miközben az átlagos vagy átlag alatti férfiak szexuális nyomorban kénytelenek leélni életüket.

Kik a hibásak ezért? Az incelek szerint a feministák. A női egyenjogúság. A szexuális forradalom, amely lehetővé tette, hogy a nő szabadon válasszon. A nő a hibás, akinek lehetősége nyílt arra, hogy döntsön.

De vajon nyomorukért miért a nőt teszik felelőssé? Miért nem azt a társadalmi rendet, vagy közgondolkodást, amely helyzetüket elviselhetetlenné teszi? Ezt a kínzó kérdést feszegeti a London Review of Booksban megjelent hosszú esszéjében Amia Srinivasan, az Oxfordi Egyetem filozófiatanára (és a lap gender- és a szexuálpolitikai kérdésekben előszeretettel publikáló szerkesztője).

Srinivasan az incelek példaképe, Elliot Rodger ámokfutásából kiindulva szól hozzá ahhoz az egyre erősödő vitához, amely az ilyesféle terrorcselekmények nyomán a szex újraelosztásának lehetőségéről robbant ki a nyugati médiában. Természetesen arra a következtetésre jut, hogy a „szexhez való jog” nonszensz, hiszen senkit sem lehet arra kényszeríteni, hogy ezt, vagy amazt kívánja. Ám azt is elismeri: egynémely férfi (vagy nő) valóban „politikailag gyanús” okokból szorul ki a szexuális szférából (például bőrszín, jövedelmi helyzet vagy testi fogyatékosság miatt). A szerző itt határozottan kiáll amellett, hogy a szexualitás terén a személyes preferenciák sosem kizárólag személyesek (azaz nem feltétlen vagy nem csak megmásíthatatlan, ösztönszerű vonzalmakról van szó), hanem a közösség, a társadalom normái, előítéletei, ideáljai (például a filmeken, reklámokban látottak) által erősen befolyásolt vágyakról és hajlandóságokról beszélhetünk. Különösen így van ez a Tinder és a melegeknek kitalált Grindr online társkereső alkalmazások világában, ahol a fizikai megjelenés kizárólagos kritériuma lesz a sikerességnek – vagyis annak, hogy eljut-e valaki az első randiig, azaz egyáltalán hajlandó-e a nő találkozni a férfival. Így a professzor asszony szerint ott bukik meg leginkább az incelek logikája, hogy dühük az őket visszautasító nők ellen irányul, nem pedig a „rendszer” ellen, amely a benne élők vágyait alakítja.

A különbségtételnek ez a hiánya, vagyis amikor sokszor épp a férfitársadalom által kialakított értékrendért, vágypreferenciákért a férfit elutasító nőre haragszunk, régi beidegződés. Stendhalt is megkísértette. Stendhal persze nem incel, már csak azért sem, mert amúgy (ahogy ez naplóiból kiderül) hősszerelmes vívódásai közepette is rutinszerűen „kettyint meg“ kellemes délutánokon férjük távollétében unatkozó asszonyokat. És persze azért sem, mert a szerelemről írt traktátusa aligha említhető egy lapon az incelek írásba foglalt dühkitöréseivel. Ám mivel ő is úgy érzi, hogy a női elutasítás a férfi önképének megsemmisülésével fenyeget, érthető az igyekezete, hogy csalódottságában erre gyors orvosságot találjon.

Megbaszhatatlanságtotokért

Stendhal orvosságát úgy hívják: a női gőg. Vagyis hogy a nő választása a legtöbb esetben nem csak hogy önkényes, nem csak hogy sötéten ösztönszerű, de egyenesen valamiféle dölyfből fakad, döntését korábbi, mások miatt megélt sérelmek mozgatják. Így füstölög:

„Női gőgjükben az asszonyok az ostobák miatt a szellem emberein állnak bosszút, a pénzes és durva fickók miatt pedig a nagylelkűeken. Mi tagadás, gyönyörű eredmény.“

Ám Stendhal, az incelekkel ellentétben, e gőg okait kutatva korához képest meglepően haladó gondolatra bukkan: úgy véli, ennek a kíméletlenségnek köze lehet a nők elnyomott státuszához is. Ahhoz lehet köze, érvel, hogy náluk sokkal hülyébb férfiak is kicsattanó önbizalommal közlekednek a világban. Ahhoz, hogy a nőknek azzal kell szembesülniük, „a legsilányabb férfi is többre becsüli magát náluk“, hiszen a nők, még ha oly kiválóak is, társadalmi elismerésre hiába vágynának. Így sorsuk alacsonyrendűsége feldúlja őket, a kegyetlenkedés a férfiakkal pedig kiváló terepe lesz az elégtételnek. Azaz a férfi elutasítása valamiféle női bosszú azért a sorsért, amelybe a nőt – modern szóhasználattal élve – a patriarchális társadalom belekényszerítette.

Amia Srinivasan ezt két évszázaddal később némileg rövidebben és kicsit plasztikusabban így fogalmazza meg:

„Nem lehetséges talán az, hogy Rodger megbaszhatatlansága tünete volt annak is, hogy a nők [az idők során] internalizálták a patriarchális normáit annak, ki számít vonzó férfinak és ki nem?”

Persze Rodger „megbaszhatatlansága” elsősorban Rodger gondosan ápolt fóbiái miatt állott elő. Ám e fóbiák nagyrészt torz értékrendből fakadtak (Rodger szilárd meggyőződése volt például, hogy a sikeres párválasztáshoz elengedhetetlenül szükséges az, hogy a gazdagok világához tartozzon). Így Stendhal és Srinivasan észrevétele mégis izgalmas szempontunkból.

Hogy mennyire izgalmas, arra szeretnék idézni egy történetet. Amely történet tulajdonképpen arra példa, hogyan próbálta évezredeken át a férfitársadalom ezt az úgymond értékinternalizációt a nőkben elősegíteni.

Amelynek „eredményei”, úgy tűnik, nem kevés szenvedést okoznak a férfiaknak is.

Egy szó szerint szívet tépő történet

Tehát maradjunk még egy kicsit olasz földön. Csak lépjünk vissza pár évszázadot. Egészen pontosan a XIV. századi, reneszánsz Itáliába, Ravennába vezet most utunk. A történet pedig eredetileg Boccaccio Dekameronjában található, de oly népszerűségre tett szert, hogy pár évtizeddel később Botticelli is megfestette a sztorit – képregényszerűen, négy táblaképen. Vagyis ez a mese korának kedvelt, tanulságos példázata volt. Intelem elsősorban nőknek, bátorítás elsősorban férfiaknak.

Én is tanulságosnak tartom, igaz más szempontból, mint ami miatt egykoron a történet népszerű lett. És mivel a mese több elemében is rámutat az elébb említett internalizáció lényegére, pszichológiai és társadalomlélektani menetére, talán megbocsátható, ha összefoglalóját nem két mondatban intézem el.

A nyolcadik novellát az egyik női mesélő, Filoména mondja el, aki „megindító s egyben mulatságos történet”-nek nevezi az esetet, ám azt hiszem, az elborzasztó és visszataszító jelzők megfelelőbben írják le a tanmesét.

A történet szerint Ravennában egy nemes ifjú, a gazdag Nastagio degli Onesti szerelemre lobban egy helyi arisztokrata leánya iránt. (A fiú nem saját tehetsége révén gazdagodott meg: egyszerűen nagy vagyont örökölt.) Nastagio abban bízik, ha megvallja érzelmeit, és elhalmozza drága ajándékokkal az ostromlott hölgyet, annak szíve majd hevesen dobogni kezd, meglágyul irányában, és így a határozott fellépéssel, valamint költekezéssel elnyerheti majd a lány kegyeit.

Nastagio és a megbüntetett nő Botticelli táblaképének egyikén
Nastagio és a megbüntetett nő Botticelli táblaképének egyikén

A hadművelet azonban balul üt ki: a pénz és a rangos kérő ellenére a szapora női szívverés elmarad, a pátosz és pénzeső épp az ellenkező hatást váltja ki. Szóval Nastagio kíméletlen és megalázó elutasításban részesül. Hogy a nemes ifjúval szembeni válogatott kegyetlenkedések oka a nő kivételes szépsége vagy Nastagiónál előkelőbb származása volt-e, ebben Bocaccio sem biztos, mindenesetre az a lehetőség fel sem merül benne, hogy a fiú egyszerűen nem jött be a lánynak, vagy hogy eleve hányingerkeltő volt erszényének magabiztossága.

Úgy tűnik, Nastagio sem számol ilyesmivel, ezért az udvari szerelem szokásainak megfelelően tartós ostrom alá helyezi szíve választottját. Minek következtében egyre nyomorultabb helyzetekbe sodorja magát. Minél durvább elutasításban van része, annál hevesebben udvarol szerelmének, aki nyilván ezek után már a pokolba kívánja.

Ahová Nastagio — végső kétségbeesésében — önszántából majdnem meg is tér, hiszen azt fontolgatja, hogy a nyilvános megszégyenülés(ek) miatt véget vet életének. Látván nyüglődését, barátai bölcsen azt tanácsolják Nastagiónak, hogy ugyan húzzon már el egy kicsit a városból arra az időre, amíg le nem nyugszik, mert nagyon nem oké, amit művel.

Felbukkan a sötét lovag

Szerencsére Nastagio meg is fogadja a tanácsot, és a novella szerint színpadias módon, nagy csinnadrattával távozik a városból, valószínűsíthetően azért, hogy erről az imádott nő is feltétlenül értesüljön. A nagy hacacáré ellenére messze éppenséggel nem megy, csupán a várostól három mérföldre lévő szomszédos településre, ahol rögtön búfelejtő tivornyázásba kezd. De a lényeg a lényeg, végül is csak sikerül lelépnie, és itt a történet az őrületet orvosló távolság (és idő) jótékony tanulságával véget is érhetne.

Ám nem ér véget. Sőt, igen nyugtalanító fordulatot vesz.

Miután az ifjú egy másik városba költözik, egyik este a közeli fenyőerdőben sétálgatva egy meztelenül, sírva menekülő nőt pillant meg. A kegyelemért rimánkodó, gyönyörű leány bőrét már felszaggatták a tüskék, nyomában két kopó, valamint egy sötét lovag lohol, aki azért üldözi a lányt, hogy kardjával összekaszabolja.

Nastagio persze az üldözött segítségére sietne, de ekkor a lovag, mint valami helyi látványosság tárlatvezetője, bemutatkozik neki, és elmeséli történetét. Miszerint egykoron ő szerelmes volt e „gonosz” nőbe, aki azonban kinevette és visszautasította őt.

A reményt vesztett Guido degli Anastagi, így hívják a búsképű lovagot, erre jól megöngyilkolta magát, igaz, a „gőgös” hölgyet ez sem hatotta meg. A történet érdekessége, hogy emiatt nem csak ő került pokolra, hanem „kegyetlensége” és „káröröme” miatt a lány is (aki a hősszerelmes halála után egyéb okokból költözött a másvilágra). Büntetésük pedig az, hogy minden pénteken ezt a menekülősdit „játsszák”, aminek a végén Guido leszúrja a nőt, kitépi „hideg” szívét, és felfalatja azt a kutyákkal. Aztán az egész horrorfilm kezdődik elölről.

Ja, az mindjárt más! — gondolhatta Nastagio, aki a lovag magyarázata után félreáll az útból, és nyilván élvezettel figyeli — akár egy incel bosszúfantáziáját is láthatjuk itt —, amint a nemet mondó hölgyeményt utoléri végzete: „a lovag pallosát minden erejével a mellébe döfte, úgyhogy a hátán jött ki” – fogalmaz a „mulatságos” történet.

Mi több, Nastagio fondorlatos tervet eszel ki, hogy a látványosságot saját céljára felhasználhassa.

A Ravenna-szindróma

A következő pénteken az erdőnek ezen a részén pikniket szervez, és sikerül kieszközölnie, hogy a vendégek között legyen szívének makacskodó választottja is (azt hazudja neki, hogy békén hagyja majd, csak utoljára jöjjön még el ebbe a vendégségbe). Az erdei parti alatt, „amint az utolsó fogásnál tartottak”, persze rendeltetésszerűen megjelenik a meztelenül menekülő nő, a szelindekek, majd a karddal hadonászó Guido is, aki mielőtt széttrancsírozná szerelmét, ismét gondosan elmagyarázza — immár az egybegyűlt vendégseregnek —, hogy mi miért történik. És minden jó, ha a vége jó: Nastagio szerelme annyira megrémül a látottaktól, hogy mégiscsak hozzámegy Nastagióhoz. Persze csak azért, mert ezek után még jól bele is szeret, mivel „oly szörnyű rettegés fogta el, hogy gyűlölete szerelemmé enyhült”. (Nevezzük ezt Ravenna-szindrómának Stockholm-szindróma helyett).

Talán nem kell túl hosszan magyarázni, hogy a kor emberének tanulságként szánt történet ma már miért vált ki belőlünk inkább döbbenetet.

Először is, Nastagio előbb pénzzel kísérli meg szerelmét megszerezni, majd érzelmi zsarolás következik (öngyilkosság belengetése), és miután ezzel sem ért célt emberünk, inkább (túlvilági büntetés kilátásba helyezésével) megfélemlíti ezt a némbert, aki korábban nemet mert neki mondani.

A történetben igazából az a legnyugtalanítóbb, hogy egy pillanatig fel sem merül sem Nastagióban, sem pedig Boccaccióban, miszerint egy nőnek esetleg jogában állhat az ilyen közeledésre nemet is mondani. Mondjuk csak úgy.

Nem: nőcskénk csupán hiú és makrancos („gőgös”), akinek jó lenne, ha megjönne az esze.

A példázat lenyűgözte a kor emberét, és ezt jelzi az is, hogy egy gazdag firenzei polgár, Antonio Pucci egy évszázaddal később tablósorozaton rendelte meg Botticellitől megfestését. Méghozzá egy esküvői terem díszítése céljából, ahol a pazar festmények elkészülte után, 1483-ban, Pucci úr fiának elrendezett házasságát tartották — a sorozat nyilván a fiatal ara bölcsességét dicsérte. (Miszerint ő nem kosarazta ki a számára kiválasztott fiút, azaz nem csinált incelt a família reménységéből.)

Mit mondjak, vidám esküvő lehetett.

Engedékenyebbek a férfiak kívánsága iránt

Mindenesetre a történet célt ért, ezt maga a mesélő állítja Boccaccio történetének végén, amikor megjegyzi, hogy „mind a ravennai hölgyek oly igen megijedtek, hogy azontúl sokkalta engedékenyebbek voltak a férfiak kívánsága iránt, mint voltak annak előtte.”

Pedig lehet, hogy egyikük-másikuk szíve nem egy vagyonos aranyifjúért, vagy megözvegyült kereskedőért dobogott amúgy, hanem olyasvalakiért, aki kevésbé volt kretén.

A ravennai férfinép idejekorán kiverte ezt a süketséget a nők fejéből. Nem, férjet választani elsősorban a társadalmi hierarchiában elfoglalt pozíció szerint vagy a domináns hím viselkedése alapján ildomos, kinek-kinek saját jelenlegi vagy vágyott társadalmi helyzetének megfelelően.

Még mielőtt azonban túlságosan elítélőek lennénk a kor emberével, meg kell jegyeznünk: a Ravenna-szindróma ma is él és virul. Például az evolúciós pszichológia egyes népszerű téziseiben, amelyek a tudományosság köntösében újítanak meg régi közhelyeket. E magyarázatok pedig oly megkapóak, hogy női magazinokban épp úgy találkozhatunk velük, mint a konzervatív ifjak új sztárjának, Jordan B. Petersonnak idei könyvében, amelyet – egy némileg találomra választott párkapcsolati sikerkönyv, Joe Quirk Prűdek és paráznák című opusza mellett – a következő részben kicsit részletesebben is megvizsgálunk majd ebből a szempontból.

Az az esszé a sorozat 1. része. A második rész itt olvasható.

Ez az esszé a Férfiak válsága sorozat része. A sorozat részei:

A férfiak válsága (1.) – A felborult szexpiac, a női nem és egy incel a Dekameronból

A férfiak válsága (2.) – Jordan B. Peterson, a rákok párzási szokásai és a kikényszerített monogámia

A férfiak válsága (3.) – A tizenkét szolgálóleány, az elkussoltatott Pénelopé és a sosem volt matriarchátus