Ez az esszé a sorozat 2. része. Az első rész itt olvasható, a harmadik pedig itt.

Tudták, hogy mi, emberek szerelmi kérdésekben épp úgy viselkedünk, mint a tengeri rákok? Vagy a bonobók vagy a makákók, esetleg a gorillák? A választék igazán impozáns, méghozzá azért, mert az utóbbi évtizedekben az evolúciós pszichológia vagy ennek inkább magazinokban, sikerkönyvekben népszerűsített válfaja az állatokkal végzett kísérletekből messzemenő következtetéseket von le arról, mit miért teszünk így vagy úgy az ágyban, de főként mire eljutunk odáig, azaz párválasztásunk során.

Az, hogy melyik kérdésben melyik állatfaj ténykedését tartják ránk nézve is találónak bizonyos kutatók vagy sztárírók, sztárelőadók, vagy csak magamhoz hasonló skriblerek, az persze elég önkényes.

Nyilván egynémely dologra következtetni lehet e megfigyelésekből ösztönvilágunk rejtett zugait illetően, mint ahogy az is, hogy szexualitásunkban sok minden „állati” (sok minden pedig nagyon is emberi, és neveltetésünk, szocializációnk vagy társadalmi hatások következménye). Felettébb szkeptikus vagyok azonban, ha ilyen bombasztikus párhuzamokról olvasok. Főként akkor, ha évezredek óta közvélekedésnek számító „tudást“ igyekeznek a szerzők imigyen új köntösbe bújtatni.

Jordan B. Peterson, az ifjúkonzervatívok istene

Példaként először is egy új könyvet idéznék. Két okból is. Egyrészt a szerzőnek, Jordan B. Petersonnak nemrégiben volt olyan kijelentése az incelek ügyében, amely nagy vihart kavart (bár szerintem elég rosszindulatúan félremagyarázták felvetését). Másrészt a kanadai professzor amúgy is a tomboló kultúrháború frontvonalain tevékenykedik, ami önmagában izgalmassá teszi a Peterson-jelenséget.

A kanadai Peterson eredeti foglalkozását tekintve klinikai pszichológus és egyetemi tanár. Manapság azonban inkább a katedrán kívül aratja sikereit: Youtube-sztár, aki az egyetemi campusokon teret nyerő politikai korrektség ellen hadakozva legfőképpen a konzervatív vagy a baloldalra ráunó egyetemi ifjúság hőse lett. És amúgy a liberális tollforgatók céltáblája is – gyakran méltatlan módon.

Jordan Petersont nehéz lenne azzal vádolni, hogy az inceleket babusgatná, vagy bármiben egyetértene velük. Mégis, ha beleolvasgatunk e szubkultúra netes fórumaiba (bátrabbaknak javaslom a mai napig üzemelő incels.me-t), olybá tűnik, mintha sokuknak mégis hőse lenne .

Pedig 2018-ban megjelent és hamar bestsellerré váló könyvét olvasva (12 Rules for Life: an Antidote to Chaos) hamar levonhatjuk a következtetést: a professzor infantilisnak és megvetendőnek tartja az incelek sírás-rívását. Peterson szerint ugyanis a nemet mondás nemhogy a nő alapvető joga, hanem ez lenne egyik legfontosabb társadalmi, mi több történelmi és evolúciós szerepe – mármint a férfiak szempontjából.

A női elutasítás mint szelekciós nyomás

A kanadai sztárszerző és sztárelőadó – aki előszeretettel fordul az evolúcióbiológiához, Nietzschéhez, Junghoz és az Ószövetséghez érvelése alátámasztására – egyféle darwinista-szociáldarwinista felfogásban egyenesen üdvözlendő szelekciós nyomásként jeleníti meg a női elutasítás szerepét a férfiak jellem- és személyiségfejlődése szempontjából. És egyben könyörtelen világot tár szorgalmasan próbálkozó férfiolvasói elé: hangsúlyozza, párválasztási szokásaikat illetően a nők igencsak válogatósak, így a legtöbb férfi az ő szempontjukból nem üti meg a mércét. Egy olyan statisztikát idéz ennek alátámasztására, amely mindnuntalan előkerül a világ igazságtalanságán gyötrődő incelek fórumain is: miszerint az internetes társkereső oldalakon regisztrált nők úgy tartják, az ott jelenlevő férfiak 80-85 százalékának vonzereje átlagon aluli. (Az azóta rengeteg helyen és értelemben hivatkozott kutatást az OkCupid nevű online társkereső szájt készítette 2009-ben, ügyfeleinek társkeresési szokásait elemezve. Például itt olvasható egy összefoglaló róla.)

A világ tehát az a hely, ahol erősen lejt a pálya, és a férfinak ezt küzdésével kompenzálnia kell.

A gondolatmenet szerint ez azért is van így, mert a nők tudat alatt könyörtelenül evolúciós szempontokat érvényesítenek akkor, amikor arról döntenek, hogy egy férfi közeledését elutasítsák-e. Az érvelés szerint a nő ilyenkor két dolgot mérlegel:

  1. Vajon az ostromot indító hím nyerő génkészlettel rendelkezik-e, amit továbbörökíthet majd a leendő utódra?
  2. Vajon a férfi képes lesz-e/akar-e majd ennek az utódnak a felnevelésében segédkezni, ahelyett hogy az aktus megtörténtét követően lelép a színről?

Még mielőtt tovább boncolgatnánk e kérdéskörben Peterson amúgy izgalmas gondolatait, jegyezzük meg, ha találomra leemelünk egy párválasztási kérdésekben manapság divatosnak számító könyvet a polcról, jó eséllyel elő fog kerülni ez az érvelés annak leírására, miért is hajtja a nőt és a férfit más-más cél, amikor ágyba csábítják egymást. A férfit eszerint természete arra késztetné, hogy minél több helyen – Radnóti után szabadon: – elpotyogtassa majd fajtáját maradéknak. A nő viszont még egyéjszakás kaland esetén is – öntudatlanul és mindig – más rejtett szempontokat érvényesít. Mármint amikor a kapcsolat létesítéséről vagy a férfi elutasításáról dönt. Nevezetesen azt, hogy a férfi

  • legyen elég macsó (rendelkezzen nyerő génkészlettel);
  • társadalmi pozíciója, de legalább pénzkereseti potenciálja és kitartása legyen megfelelő (jó eséllyel segíteni tudjon majd az utódok felnevelésében);

Más kérdés, mint ahogy ezt ezekben a könyvekben szokás nevetgélve megjegyezni, e két tulajdonságot nem lehet mindig egyetlen férfiban megtalálni – c’est la vie.

Találomra leemelt könyv gyanánt itt van például Joe Quirk szerintem kicsit idegesítő stílusban megírt Prűdek és paráznák című könyve (az embernek az az érzése olvasása közben, mintha folyton hátba veregetnék), de jól azonosíthatóan az ilyen sikerkönyvek egyik kitűnő példája.

Quirk, aki egyébként nem etológia vagy biológia, hanem angol szakon végzett, fejezeteken át boncolgatja ezt a kérdést, felvonultatva a fenti gondolatmenet sokféle közhelyét, és így foglalja össze a férfi és nő között zajló tranzakció lényegét:

„Az élethosszig tartó rendszeres szexért a férfiaknak élethosszig tartó szeretetet és munkát kell ígérniük.“

Nem kell ennyire messze mennünk ahhoz, hogy lássuk, nem valami konzervatív ellenhatásról, hanem inkább olyan népi bölcsességről van szó, amely a tudományosság álcájában közelít a gyanútlan olvasó felé.

Az Élet és Irodalomban jelent meg például 2017-ben A monogámia dialektikája címmel egy egész újságlepedőnyi cikk. Szerzőjét, Sausic Attilát – vagy az ÉS-t – aligha vádolhatjuk fasiszta vagy konzervatív elhajlással, mint ahogy ez a vád – szintén alaptalanul – gyakran előkerül Peterson esetében. Nézzük csak, mi is áll az evolúciós pszichológia kliséivel operáló cikkben ugyanerről a kérdésről:

„Az emberi psziché gyökerei a történelem előtti időkbe nyúlnak vissza, s a nő már akkoriban kettőt keresett a férfiban: a jó gének és a majdan megbízható apa jeleit.“

Ha az emberállatoknál valóban folyamatosan jelen van ez a szigorú és ösztönös szempontrendszer a nő részéről, ez ugye nem sok sikerélménnyel kecsegteti a férfiakat. De legalábbis állandó küzdelemre sarkallja őket versenytársaikkal. És itt Joe Quirk megint egyetértően bólogat Petersonnal és Sausiccal, amikor így ír: „Nők számára szóba jöhető férfit találni olyan, mint gyémántgyűrűt keresni a vurstliban.”

Az elutasítás dialektikája

Peterson szerint ennek ellenére a teremtés koronáinak nem érdemes csüggedniük. Azzal ugyanis, hogy a nők a férfiak közeledését legtöbbször kíméletlenül visszautasítják (sőt, eközben olykor meg is szégyenítik szegényeket), olyan traumát okoznak nekik, amely szükséges ahhoz, hogy a férfiak elmélyítsék önismeretüket, vagyis hogy késztetést érezzenek jobb emberré válni. Peterson könyvében így fogalmaz:

„A férfiaknak mondott »nem!« számukra a káosszal való közvetlen találkozást jelenti, amely minden egyes alkalommal, amikor randevúkérésüket elutasítják, megsemmisítő erővel jelentkezik.“

Ennek a kaotikus, női erőnek tehát az is funkciója lenne, hogy visszajelzést küldjön a férfinak, hol áll a „dominanciahierarchiában“, miféle pozíciót tudott kivívni magának a versengő hímek között, és úgy egyáltalán, jól csinálja-e a dolgait, megérdemli-e a bátorító mosolyt, hátbalapogatást (esetleg a meghívót a lepedőre), avagy csak a gúnykacajt.

Bár mindez kicsit tényleg olyannak tűnik, mintha papucsállatkákról értekezne a szerző, azt hiszem, Peterson könyvének mindenképp nagy erénye, hogy a férfinépet arra ösztönzi: vállaljon felelősséget saját életéért, törekedjen arra, hogy rendbe rakja a maga kis mikrokozmoszát, és úgy egyébként is hagyja abba a nyavajgást: a világ eredendően igazságtalan, jobbá lenni benne kemény meló, úgyhogy „deal with it“ (dolgozd fel), üzeni a magukat sajnáltató inceleknek is.

Ebben a megközelítésben sok igazság lehet: egy-egy párkapcsolati kudarc, vagy elutasítás — a sokk időszakát követően — elképesztő kreatív energiákat képes felszabadítani egy férfiban, miközben segít belátni, hogy a világban nem minden történik a benne élők kénye és kedve szerint. Ez hasznos pofon.

Ám az emberi kapcsolatokat azért mégiscsak megkülönbözteti pár dolog a tengeri rákok párzási szokásaitól (Peterson egyik evolúciós példaként előszeretettel hozza fel őket könyvében, ezért is hordanak homárt vagy rákot ábrázoló pólókat tanítványai, követői, és a rákos szimbólumokkal elég gyakorta találkozni az internetes incelfórumok profilképein is).

A másik nagy kérdés, hogy ha a nőknek tényleg történelmi és beléjük kódolt evolúciós szerepe a nemet mondás hatalma, az elutasítás mindennapi rutinja, és ezt a feminin szerepet olyan erőnek tételezzük fel, amely a férfiakat szüntelen arra sarkallja, hogy egyre rátermettebbekké váljanak, akkor egy olyan univerzumban élünk, ahol minden egyes perc, amit nem a körülményeknek való tökéletesebb alkalmazkodással tölt a férfi, súlyos hátrányba sodorja versenytársaival szemben. Hátrányba abban a küzdelemben, amelyet azért folytat, hogy a dominanciahierarchia (Peterson szóhasználata) magasabb szintjére léphessen. Azaz bűnös mulasztássá válik a napfelkelte megtekintése, vagy a versfaragás, ami helyett a teremtés koronája jobban teszi, ha inkább füvet nyír vagy parkettázik.

Miért volt Picassónak annyi csaja?

Joe Quirk szerint pont ilyen a világ. Meg is fogalmazza könyvében legott:

„A szóbeli szavazatokat a versek kapják, nem vitás. A versek és a fizetési boríték között a nők mégis a vaginájukkal döntenek.“

Mármint a nők puncijukkal mindig a borítékra szavaznak. (Mr. Quirk védelmében meg kell jegyeznem, hogy itt elég összetett kérdésbe kezdünk belegabalyodni. Nehéz ugyanis elválasztani az állandó és szüntelen tevékenykedés hasznosságának ezt a mítoszát attól, amit Max Weber protestáns etikának és a kapitalizmus szellemének tart. És amely az amerikai self-made man ethoszának is alapja lehet.)

Rodgers, az incel terrorista (az esszé előző részében volt róla szó) mintha a pénzboríték és a nő közötti kapcsolat bizonyosságát fokozta volna gondolataiban a lehetetlenségig. Íme egy bekezdés zavaros kiáltványából:

„A vagyon az egyik legfontosabb tényező, amely meghatározza az önbecsülést és a fölényt. Gyűlöltem és irigyeltem mind ezeket a kölyköket, mert beleszülettek a vagyonba, miközben nekem azzal kellett küszködnöm, hogy módját találjam annak, hogyan tehetnék szert vagyonra. Kíméletlennek kellett lennem, és megtennem mindent, ami ahhoz kell, hogy elérjem ezt a gazdagságot. Hiszen ez volt az egyetlen reményem arra, hogy barátnőt szerezzek, és hogy azt az elégedett életet élhessem, amire vágytam.”

Mielőtt még megjelenne előttünk Orson Welles Aranypolgára, annak nagyra törő, elismerésre vágyó főhőse, tegyük hozzá: Rodgers esetében a vagyonszerzési kísérlet a szerencsejátékot jelentette. Mondanom sem kell, a meggazdagodás elmaradt.

Visszatérve Quirk könyvére, muszáj bevallanom, kicsit igazságtalan vagyok vele. Ő ugyanis nem csak a férfi pénztárcáját, hanem intelligenciáját is olyan tulajdonságnak tartja, amire buknak a nők. Elsősorban nem azért, mert az intelligens férfi kevésbé kínos a barátnők előtt, és nem is azért, mert ebben benne van a várakozás, hogy az élet mellette majd szellemi kaland lesz. Quirk szerint e vonzerőnek is evolúciós okai vannak: az intelligens férfi fejlettebb kommunikációs képességei révén nagyobb eséllyel érvényesül a törzsben, a társadalomban, és így hatékonyabban gondoskodhat majd a közös utódokról.

Így nem nehéz kitalálni, hogy azért a költészetnek mégis csak van szerepe ebben az univerzumban. Hogy micsoda? Az, hogy szexi. Mert végső soron a vers, a művészet is csupán az udvarlás, a csábítás eszköze, az intelligencia megcsillogtatásának lehetősége. Ahogy Quirk írja: „az őskori emberek előszeretettel párosodtak kreatív emberekkel, mert a kreativitás jó genetikai adottságokra mutat”. Ha esetleg még mindig nem lenne világos, hozzáteszi: „Most már tudjuk, miért volt Picassónak annyi csaja.”

Hogy a költészet szexi, lehet, ezt már Walther von der Vogelweide is így gondolta. Mindenesetre érdemes megfigyelni, hogy ezek az evolúciós biológiai érvelések a nőt továbbra is klasszikus szerepekben képzelik el: ő az, akiknek a boldoguláshoz szükséges eltartót és fenntartót találnia, ezt diktálják ösztönei is. Az igazolás pedig erre, ahogy a kommunistáknál az ősközösségi társadalom esetében, valahogy mindig a kőkorszak sötétségébe vész.

Peterson is hatásosan válogatja össze evolúciós pszichológiai példázatait, valamint Nietzschét is ügyesen forgatja, de teljesen megkerüli a kérdést, vajon milyen mértékben ösztöneredetűek a nők párválasztási szokásai, és mennyiben jelenítenek meg „csupán“ társadalmilag beléjük kódolt elvárásokat? Tehát valóban a genetika által meghatározott viselkedésmintákról van itt szó, vagy csupán arról, amit az előző részben idézett Amia Srinivasan úgy fogalmazott meg, hogy a nők sikeresen „internalizálták a patriarchális normáit annak, ki számít vonzó férfinak és ki nem.”

A kérdés azért is izgalmas, mert az öröklött és szerzett tulajdonságok mibenlétéről súlyos csata dúl a nagy kultúrháborúban jobb- és baloldal között. Azaz élnünk kell a gyanúperrel, hogy kevésbé tudományos érvek, mint inkább ideológiai meggyőződés dönti el, ki hova áll ebben a vitában.

Ám ha ezt a kérdést valaki elmulasztja feltenni, akkor a női kíméletlenségről és veszedelmességről szövögetett történetek kollektív mondavilággá terebélyesedhetnek, jungi archetípusokká lényegülnek át, megteremtve a nőgyűlölet mélyre gyökerező mitológiáját is.

Káros mellékhatások

Ráadásul lehetnek önsorsrontó hatásai annak, ha a férfi a nőt tökéletesedése eszközének tartja. Azaz jutalmazási mechanizmusnak, amely a helyesnek gondolt viselkedést díjazza, a károsakat pedig bünteti. Jelzőkészüléknek, amely közvetlen visszajelzést jelent a férfi társadalmi rangját, sikerességét illetően. Mert hogy ebből egyenesen következik az is, hogy civilizációnk a nőt, akár egy szép autót, a férfi státusszimbólumának tekinti.

Vagyis olyasvalaminek, amelynek a törzs fennmaradása szempontjából szükséges reprodukció mellett legfőbb szerepe, hogy jelezze a kívülálló számára is, ki hol áll a a Peterson-féle „dominanciahierarchiában“.

Ez teremt bizonyos megfelelési kényszereket a férfiak számára is. Például annak képzetét, hogy értékét e ráragasztott árucímke fogja meghatározni.

Másodsorban kialakítja az oly gyakran optimálisnak mondott mentálhigiénés szereposztást férfi és nő között. Eszerint a nő feladata a férfi lelki segítése az élet nagy küzdelmeiben. Egójának ápolása és megtámogatása, hiszen a küzdő e lelki állványzat nélkül hamar megsemmisülne a mindennapok dominanciaharcaiban. (Ez az, amit az a bizonyos „minden sikeres férfi mögött áll egy nő” mondás ír le.)

Mindebből persze az is következik, hogy a férfi önmagában legjobb esetben is gyanús jelenség, akinek idejekorán meg kell tanulnia, hogy a nő nem egyszerűen társ az életében, hanem önbecsülésének forrása és fokmérője. (Ahogy az előző részben Stendhaltól idéztem: „Értékünknek ő az ítélőbírája.”)

A helyzet sérülékenysége pedig akkor válik nyilvánvalóvá, amikor bekövetkezik a dominanciahierarchián való aláhullás. Amikor a jutalomfalatok helyett büntetés jár. Amikor a kapcsolat kikerülhetetlenül tart afelé a szingularitás felé, amikor is a nő száját egyszer csak elhagyja a szó: „lúzer“. Azaz annak megállapítása, hogy társa nem elég jó elvárásainak, mert nem keres eleget/nem elég jó a kocsija/nem olvas elég Müller Pétert.

Harmadrészt – és mind közül ez a legrombolóbb ebben a megközelítésben – az elgondolás szerint az elutasításból és kudarcból automatikusan az következik, hogy az elutasított nem elég jó.

Szó se róla, sok esetben valóban lehet ez a helyzet, de mindkét nemnél előfordulhat, hogy kiválósága ellenére kerül nehéz helyzetbe, hogy előítéletek vagy félelmek és nem érdemei szerint reagál rá a világ.

Mégis, a „nem vagy elég jó” állandó kényszerképzete mai kultúránknak. Mert hogy sok pénz is van ebben a képzetben.

Természetesen nem vagyok ellensége az önjobbító törekvéseknek, sőt fontosnak tartom, hogy az ember eltökélt legyen körülményeinek, jellemének, lehetőségeinek javításában. Ám korunk self-help vállalkozásai sok esetben bűntudatkeltéssel, megszégyenítéssel és hamis vágyképek megjelenítésével próbálják meg fenntartani azt az elégedetlenséget, amelyet az állandó másokhoz hasonlítgatásban magunkkal szemben érezhetünk. Fenntartani azt a nyomást, amely biztosítja a pénztárak felé igyekvők elszántságát.

Ehhez nagy segítséget nyújt az a klasszikus rendszer, amely a nőt rangjelző készüléknek tekinti.

Valóban megborult a szexpiac?

Peterson és Quirk könyveikben olykor találó vagy elgondolkodtató, máskor inkább megmosolyogtató magyarázatot adnak a párválasztás, párkeresés rítusaira, rejtett megfontolásaira. Ám nem árt az óvatosság azokkal az elméletekkel, kutatási eredményekkel kapcsolatban, amelyeket ezek a könyvek felvonultatnak. És arra sem árt odafigyelni, ki mit idéz egy kutatásból.

A már említett OkCupid felmérésnek például van egy olyan része, amelyet Peterson sem részletez könyvében, az incel fórumok még kevésbé. Vagyis valóban kiderül a felmérésből, hogy a szájtra regisztrált nők szerint az ott jelenlévő férfiak több mint nyolcvan százaléka átlagon aluli vonzerejű (csupán a profilképekből megítélve). Ugyanakkor – és ez a grafikon is szerepel a kutatásban – ez az értékelés kevésbé volt hatással arra, kivel kezdtek levelezésbe ezek a nők. Kommunikációjuk viszonylag egyenletes eloszlást mutatott, vagyis az alfahímektől a nem alfahímekig terjedően kapcsolatba léptek olyan férfiakkal, akik érdeklődésüket valamiképp felkeltették.

Így hiába létezhetett fejükben – esetleg a hollywoodi ideák szintjén – a „jó pasi” vizuális kategória, úgy tűnik, párválasztási preferenciáikat ez kevéssé befolyásolta.

Mindemellett azért ebből sem vonnék le messzemenő következtetéseket: gyanítom, hogy a sokat idézett felmérés nem éppen tudományos igénnyel készült. Mégis, ez a majd egy évtizedes kutatás az egyik fő érv abban a morális pánikban, amely szerint a „liberalizált szexuális piac” egyensúlya felborult, és hatalmas férfitömegek osztályrészéül juthat a nőtlenség, amely jelenség a férfiindulatok elszabadulásával jár, és káoszhoz vezet.

Vagyis hogy miközben a nő párválasztása a férfi „értékét“ határozza meg, a nő majd „rosszul” dönt. A hülye alfahímeket, a „nagy bajuszú, káromkodós kapitányt”, illetve egyszerűen a társadalmi státuszt választja. (Mondjuk ez utóbbira, mint az előző részből látjuk, épp a patriárchális társadalom tanította meg őt). Ahelyett, hogy a gondoskodóbb, értelmesebb, de csendesebb férfit részesítené előnyben (bár kétségtelen, Quirk az intelligenciát is evolúciós előnyként említi.)

A húsz százalék nyertessel szemben tehát megjelenik a nyolcvan százaléknyi vesztes rémképe.

Peterson egy blogbejegyzésében a kirminalisztika tárgyköréből idéz a jelenség alátámasztására evolúciós pszichológiai teóriával operáló tanulmányt, amely egy 1988-as bűnügyi elemzésre hivatkozik. A hivatkozott anyagból a szerzők kiemelik azt a megállapítást, hogy az emberre evolúciós története során inkább a többnejűség volt jellemző: egy ilyen rendszerben pár férfi monopolizálja a nőkhöz való „reprodukciós hozzáférést”, míg a többi férfi kimarad ebből. Azaz – figyelmeztet a Peterson által idézett tanulmány – ennek megvalósulása esetén a férfiak egy része nem jut szexhez, miközben minden nő igen (egy férfin többen is osztozva). Ez az egyenlőtlenség pedig a férfiak közötti versengést és erőszakot fokozza, a körükben előforduló gyilkosságok magas száma pedig ennek a versengésnek következménye.

Természetesen a jelenség létezésének igazolására létezik megfelelően kiválasztott evolúciós pszichológiai példa az állatvilágból is.

Íme a probléma az ÉS szerzőjének olvasatában:

„Az állatvilágban mindenre található példa, de az egyik jellemző forma a nőstények egyenlőtlen eloszlása a hímek közt. Az utóbbiak egymással folytatott harca hierarchia kialakulásához, az erősebb kutya közmondásos önérvényesítéséhez vezet. […] ha a nőstények szabadon választhatnak, a megtermékenyítés reményében maguktól is az így vagy úgy feltűnő, s ezért a legjobb géneket sejtető hímek, a leghosszabb farktollat növesztő özvegypinty vagy a leghangosabban brekegő ökörbéka köré csoportosulnak.”

Ha mindezt megspékeljük egy kis jungiánus misztikával, ahol a kontrollálhatatlan káosz feminin jelleget ölt, máris készen van a hatékony toposz. Ahol a nő, a női szeszély a rendetlenség egyik forrásaként, zabolátlan őserőként jelenik meg ebben a félelemben. A zabolátlan őserő pedig az erős férfiakhoz hajtja asszonyainkat. Az őserőt ezért a maszkulin princípiumnak, törvényalkotói késztetésének kell kordában tartania. A törvényalkotó férfinak.

A törvényalkotó feladata ezért az, hogy a természet eredendő hibáját, a paradicsomból való kiűzetés utáni tökéletlenséget igyekezzék kijavítani, ezeket a rombolónak gondolt energiákat megfékezni, és a kíméletlen világot élhetővé tenni civilizációs eszközökkel.

Könyvében Peterson minduntalan hangsúlyozza is, hogy mennyire vékony rajtunk a civilizációs máz, mennyire meg kell becsülnünk, hogy törvényeink, kultúránk révén egyáltalán lehetségessé vált az együttélés, szemben azzal, ami e törvények nélkül várna ránk.

Ezzel az anti-rousseau-i meglátással egyet tudok érteni, magam sem kultiválom a romlatlan vadember mítoszát. A XX. század, és sajnos bizonyos jelenben tapasztalható folyamatok is megmutatják: nehéz felépíteni a kultúra, a tudás, az élhető élet feltételeit, de annál könnyebb visszahullani a barbarizmusba, a törzsi háborúkba. De hogy a visszahullás egyik lehetséges oka a női választás szabadsága lenne, afelől azért vannak kétségeim.

A „kikényszerített” monogámia

Mégis, Peterson mintha a társadalom széztzilálódásától tartana, amikor férfi és nő szerepeének átalakulásáról értekezik, és sürgeti hagyományos felfogáshoz való visszatérést. A szexuális piacon tapasztalható torzulás szükséges korrekciójára és az incel-probléma kezelésére pedig hatékony eszköznek tartja (másokkal egyetemben) azt, amit ő „kikényszerített monogámiának” nevez.

Egyes liberális magyarázók persze azonnal ráugrottak a „kikényszerített” jelzőre, amit elég igazságtalanul félreértelmeztek Peterson mondandójában (hiszen ő nem törvényi kényszerítésre, hanem a társadalmi normák viselkedésformáló erejére gondolt). Ez a hepciáskodás viszont eltereli figyelmünket arról, hogy itt a hangsúly nem is a „kikényszerített” jelzőn, hanem magán a monogámián, jobban mondva annak klasszikus felfogásán van. Ez orvosolná, vagy akadályozná meg Peterson szerint azt, hogy a balga nők automatikusan az alfahímek ágyai felé vándoroljanak, miközben a férfiak többsége hoppon marad, és egyre agresszívebbé válik. Ahogy az az ökörbékák esetében is ez (brekk!) látható.

Ez persze mindenképpen előremutató gondolat ahhoz képest, hogy mások szexrobotok kifejlesztését vagy a prostituáltak által nyújtott szolgáltatások állami támogatását javasolják a szex „újraelosztásának” megoldásaként – ami kicsit olyan, mintha egy tinédzser által írt sci-fit olvasnánk.

Peterson felvetésével azonban több nagy probléma is van.

Az első, hogy nem egészen világos, a női egyenjogúság vagy szexuális forradalom önmagában miként lökné a társadalmat letűnt korok többnejűsége felé a monogámia helyett. A feltételezés ugye itt az, hogy az ember mint genetikai örökséget hurcolja magában az erre való hajlamot, és bizonyos normák lazulásával automatikusan ehhez az agyba drótozott rendszerhez térünk majd vissza. (Leginkább a férfiakban rejtőző agresszió és versenyszellem miatt.)

Csakhogy semmiféle megfogható bizonyíték nincs arra, hogy az emberi psziché alapból preferálná a többnejűséget az egynejűséggel szemben. A poligámia épp úgy társadalmi kód, szabályokkal, törvényekkel körülbástyázott rendszer, tanult viselkedési norma (ld. például az iszlám vagy az Ószövetség erre vonatkozó szabályrendszerét), mint anno a rabszolgaság intézménye volt. Abból, hogy ez utóbbi intézményt ma már barbár dolognak tartjuk, nem következik logikailag az, hogy inkább van hajlamunk másokat rabszolgasorba vetni, mint velünk egyenrangúként kezelni őket (de ennek ellenkezője sem következik, vagyis ez nem azt jelenti, hogy az ember eredendően a jót választaná).

Az sem világos, hogy a házasság klasszikus felállásának változása miért jelentené a civilizált viselkedést elősegítő törvények, szabályok eltűnését? Mindez a szabályok változását jelenti, nem megszűnésüket.

Másrészt nem érthető, miért lenne szükség a monogámia kikényszerítésére, ha az társadalmunkban továbbra is és nagyon is jelen van. Igazából ennél jobban jelen sem lehetne. Legalábbis egyetlen olyan ismerősömről sem tudok, aki ideális párkapcsolatként ne valami tartósan monogám köteléket képzelne el boldogsága zálogaként. Még azok esetében is így van ez, akiknek viszonyai vagy kudarcai ennek lehetőségét a távoli jövőbe tolják ki. Úgy hiszem, abban is majdnem tökéletes a társadalmi konszenzus, hogy a gyermekek felnevelésének optimális színtere a kétszülős család. Sőt, még az egyes konzervatív polgártásaink által liberális fertőnek kikiáltott melegjogi mozgalmak is a tartósan monogám homoszexuális párkapcsolat intézményesítését, a melegházasság elismerését fogalmazzák meg fő célkitűzésként. Mindemellett a népszerű filmek, könyvek, a sajtó mind-mind a monogám párkapcsolatokat propagálja – elég csak arra emlékeztetnem, mi folyik már világszerte Valentin-napon.

Hogy esetleg mégis baj lehet a férfivilággal, vagy általános krízis tapasztalható a férfiak egy részénél a párkapcsolatokban, annak tehát más okai lehetnek.

Válságtünetek és pornográfia

Tény, hogy a tartósan szex nélkül élő férfiak (és nők!) száma emelkedőben van. Viszont ennek ennek magyarázata lehet, hogy sokkal prózaibb, mint gondolnánk. Ahogy erre a Quartz adatokkal alátámasztott májusi cikke rámutat – a szexuális aktivitás csökkenéséért legfőképpen a párkapcsolattól önként tartózkodók számának növekedése a felelős.

Ennek a jelenségnek egyik, de nem kizárólagos oka a lakásárak elszállásában keresendő (nem kell messze menni, elég megnézni mi történt Budapesten az utóbbi 3-4 évben). Tehát a vagyoni különbségek éles növekedésének, a neoliberális szemlélet erősödésének valóban van hatása a szexualitásra. Csak nem feltétlenül úgy, ahogy Houellebecq ezt leírta: például az említett ok miatt a fiatalok jellemzően később hagyják el a családi fészket. Mivel sokaknak esélye sincs önálló élettérre.

Az ún. tudásipar térnyerése a másik gazdasági ok, amelynek következtében egyre többen maradnak az iskolapadban a korábbiakhoz képest hosszabb időn át – ami szintén a házasság halogatásához vagy a rendszeres nemi élet hiányához vezethet.

De persze ezek is csak részben tudják megragadni a jelenség lényegét. Az is helyénvaló megállapítás lehet, hogy egy olyan gazdasági környezetben, ahol felerősödik a verseny, és ahol egyre többször kényszerülnek a munkavállalók hivatást váltani életük során, a férfiak, akár tudat alatt, stresszfaktorként élik meg, hogy a nők riválisként jelentek meg a munkaerőpiacon, miközben az apák családfenntartói szerepe, jobban mondva az ezzel kapcsolatos társadalmi elvárás többnyire megmaradt.

Szintúgy fontos érv a kényelem. Egy gazdasági értelemben önálló nő megteheti, hogy vár a párválasztással, nincs anyagi kényszer életében arra, hogy bekössék a fejét. Ugyanígy az agglegénység hátrányait nagyban mérsékelte az, hogy egy férfinak ma már nincs szüksége társra ahhoz, hogy háztartását vezesse, az élelmezés kérdését megoldja. (Japánban – amely országnak olykor extrémnek ható társadalmi folyamatait szokás valamiféle általános előrejelzésnek tekinteni arra, merrefelé halad civilizációnk – kezd szürreálisan magas lenni az egyedülélők száma: 2040-re az így vezetett háztartások aránya elérheti a 40 százalékot.)

Kétségtelen ugyanakkor, a férfiak egy részének tanácstalanságához más, kevésbé gazdasági jellegű tényezők is hozzájárulnak. Egyrészt olykor épp a nők tiltakoznak a leghevesebben a hagyományos nemi szerepek megváltozása ellen, de legalábbis sokszor teljes a zavar a fejükben arról, hogyan is képzelnék el az ideális párkapcsolatot (sokszor addig jut el a gondolkodás, hogy ”a nők azt szeretik, ha csendben lépked mellettük a tigris”). A széles körben, mindenki által elfogadott normák hiánya, a játékszabályok tisztázatlansága pedig nyilván konfliktusforrás lehet egyes kapcsolatokban.

Másrészt a reklámipar és a popkultúra által meghatározott ideálok épp úgy elbizonytalanítják ma már a férfit, mint a nőt. (Például súlyos probléma lett náluk is a testképzavar, az izomtömeghez kötött férfiasság képzete.)

Talán mindennek köze van ahhoz, hogy amikor megnyílt a lehetőség (például az életünket megváltoztató technikai vívmányok révén) arra, hogy a férfi és női szerepekről való elképzeléseinket modernizáljuk, az intézményesített monogám kapcsolatok korábbi hibás kulturális kódjait javítsuk, nem a felszabadultság lett úrrá a férfiak (és nők) egy részén, hanem a rettegés.

És a pornográfia.

A sorozat következő, harmadik része itt olvasható.

Ez az esszé a Férfiak válsága sorozat része. A sorozat részei:

A férfiak válsága (1.) – A felborult szexpiac, a női nem és egy incel a Dekameronból

A férfiak válsága (2.) – Jordan B. Peterson, a rákok párzási szokásai és a kikényszerített monogámia

A férfiak válsága (3.) – A tizenkét szolgálóleány, az elkussoltatott Pénelopé és a sosem volt matriarchátus