Piktor in MAGAland
Midőn ezt írom, nem tiszta az ég (sőt esik), és éppen a Donald Trump elleni (újbóli) impeachment eljárás nyitánya zajlik Washingtonban.
Erről a drámáról (vagy tragikomédiáról), ezekről az egymásnak feszülő erőkről, szereplőkről jutott aztán eszembe, hogy persze Amerikában is van politikai művészet. Pár hónapja ennek kicsit neosztalinista ágába sikerült beleakadnom, de annyira megkapó az egész, hogy szerintem megér pár mondatot.
A fenti képen tehát az irányzat jeles képviselője, Jon McNaughton „Maga Ride” című, 2019-es alkotása látható. (Az online rendelhető festmény-reprintek áraiból, a MAGA-tábor méretéből és elszántságából arra következtetek, hogy McNaughton már milliomos lehet. 2019-ben a The Atlantic hosszabb cikket szentelt „Trump udvari festőjének”, amiből kiderül, hogy a utahi festőművész fő profilja korábban a tájkép és vallási tárgyú festmény volt, de meghallotta az idők szavát – nem mellesleg azt, hog ezek a képek sokkal inkább terjednek majd a közösségi médiában, mint a virrasztás a Getszemáni-kertben.)
A vásznon megfigyelhetjük, amint a szerelem Harley-Davidsonon érkezik (a típus nem biztos, hogy az, nem értek ehhez sem). A pazar tabló értékéből az sem von le sokat, hogy a jelenet 2021-ben kicsit másképpen valósult meg, mint ahogy azt a festő képzelete korábban elénk tárta: a pár hete lezajlott MAGA-tüntetésen a választásokat elveszítő elnök úr a Capitolium (ld. felderengeni a háttérben) és a benne éppen ülésezők megszorongatására buzdított (a Fehér Ház előtt), tehát kevésbé volt örömteli a hangulat.
Kedvencem még a repertoárból az Átkelés a mocsáron című opusz, amelyben elnök úr mintegy amerikai Wesselényi Miklósként, Melania Trumppal és más republikánus hazafiakkal együtt hajózik a washingtoni fertőn átverekedve magukat, ahol is megannyi veszély leselkedik rájuk. Érdekesség: itt még John Bolton is látható a ladikban, ahogy puskájával hátrafelé kémlel, nem vet-e cselt az ellen valahol. Mivel hogy ő ugye később (Trumpot bíráló könyve miatt) kihajítódott a csolnakból. Ám azt is meg kell jegyezni, a lélekvesztőn utazók teátrális gesztusai legalábbis borulásveszélyessé teszik a vállalkozást.
A festő oldalán rengeteg pazar, allegorikus (az egy négyzetcentiméterre jutó szimbólumok és utalások nagy száma kifejezetten barokkos hatást kelt) alkotást találunk még, a bőség zavarával küszködve emelném ki a Remény öröksége címűt, ahol korábbi amerikai elnökök és politikusok éppen imával küldik az energiát Trumpnak.
Erre szerintem „A” Donaldnak most is nagy szüksége lesz.
Kajabánya
„Ha valaki a Marson ragad, jobban jár egy krumplifölddel, mint néhány tehénnel.”
– áll a Telex cikkében ez a szokványosnak semmiképpen nem mondható bölcsesség. A cikk pedig meglepő választ ad arra a kérdésre, hogy létezik-e szuperétel. Bizonyos értelemben igen, legalábbis ha azt nézzük, hogy amennyiben hosszabb ideig csak egyféle élelmiszerhez jutnánk hozzá, melyik az, ami a leginkább biztosítaná túlélésünket. És bizony a krumpli az! (Máshonnan nézve persze a „szuperétel”-láz inkább ügyes marketingfogás.)
Mielőtt valaki egy választási gyűlés felé venné az irányt, hogy pár kilónyit e superfoodból beszerezzen, meg kell jegyezni, hogy egy ilyen diéta persze nem éppen egészséges, bár apokaliptikus időkben mindenképpen praktikus.
Kapcsolódó podcastepizód
Na de miért ezzel a látszólag nem annyira fontos cikkel folytatom a hírlevelet? Galád módon ekként ajánlom elegánsan a legutóbbi podcastepizódot azoknak, akik lemaradtak volna róla. Amelyben Barabási Albert-Lászlóval beszélgettem:
#035 Barabási Albert-László – A siker törvényei és a rejtett mintázatok
Az interjúban ugyanis elég sok szó esik laboratóriuma, a Barabási Lab egyik kiemelt projektjéről, a foodMine-ról, amely az ételeinkben lévő 20.000 molekula, jobban mondva ezek kombinációinak kedvező vagy nem kedvező élettani hatásairól igyekszik gigantikus térképet rajzolni, az ehhez felhasználható, már létező kutatások eredményeit összegyűjteni és feldolgozni. (Fontos eredmény: ha egyéb alapbetegségünk – pl. magas vérnyomás – nincs, napi három kávé csodákat tehet.) A krumpliról viszont a beszélgetésben nem esik szó.
Pár szó A gyilkosok emlékművéről
Ilyenkor tényleg azt érzem, van értelme. Mármint ennek a podcastnak. Oké, egyébként is azt érzem, de ilyenkor duplán.
A 444, illetve munkatársuk, Ács Dani A gyilkosok emlékműve című filmjéről van szó, amely az 1944-45-ös, XII. kerületi nyilas rémtettekről szól (aki esetleg még nem látta volna, katt az előbbi linkre, és a youtube-on teljes terjedelemben megnézheti a filmet). Valamint arról a régóta közéleti viharokat kavaró, szintén kerületi „turulos” emlékműről, amelynek megálmodói és pártolói mintha nem vettek, nem vennének tudomást arról, mi történt 1944-ben a talapzattól olykor csak pár tíz méterre Budapesten.
Az ember, aki podcastolásba menekült
És hogy miért írtam, hogy van értelme a podcastnak? Uj Péter főszerkesztő a 444 január végi hírlevelében (amit a szájt támogatóinak küldenek ki) a 444 filmje apropóján arról írt, hogy egyebek mellett a podcastom Zoltán Gábor íróval készült epizódja adott ötletet/ihletet/lökést ahhoz, hogy a szerkesztőségben felvesse: a téma náluk is megérne egy feldolgozást. Ahogy írta:
„Valamikor nyár elején hallgattam meg Tóth Szabolcs Töhötöm, független podcastolásba menekült volt Magyar Nemzet-főszerkhelyettes hosszú interjúját Zoltán Gábor íróval. Zoltán 2016-os Orgia és 2018-as, Szomszéd című regényeiről beszélgettek, az író kutatásairól, milyen borzalmas gyilkosságokat követtek el azokon a hangulatos kis budai utcákon, amelyeken minden nap végigsétál, a szomszédos házak pincéiben, udvarain, ahol gyerekként játszott. A XII. kerületi nyilasok 1944-45-ös rémtetteiről.
A kocsiban hallgattam a podcastot, Budapestről tartottam Mindszent felé, majdnem két óra az út, de az interjú még hosszabb volt. Amire megérkeztem, úgy éreztem magam, mint akit teljes erőből gyomorba rúgtak.”
Nem állami pénzből
Itt jegyezném meg, hogy bár én a nyár folyamán Uj Péterrel készítettem egy hosszú beszélgetést a podcastba, a készülő film nem volt téma, akkor nem is tudtam, hogy Ács Dani belekezdett a 444-nél ebbe a vállalkozásba.
Ez a történet persze közben arról is szól, hogy egy olyan, giganagynak éppen nem mondható alkotói közösség, mint a 444, korlátozott erőforrásaival, a napi munkától átcsoportosított energiákkal, tényleg profi, „egész estés” dokumentumfilmmel tudott előrukkolni pár hónap alatt. Gyakorlatilag közösségi támogatásból, nem pedig mondjuk a Nemzeti Filmintézet által felügyelt (állami) dokumentumfilmes pályázatok révén (amelyek egyébként a mai napig a „televíziós” bemutatást támogatják, holott gyaníthatóan a nézőknek jelentős része ma már inkább online vagy streaming szolgáltatókon érhető el ilyen alkotásokkal).
Itt is, ott is, amott is
A 444 filmje eközben épít a szerkesztőség által használt további platformokra is, amelyek egymást támogatva mesélik el, vagy mesélik tovább ezt a történetet.
A dokumentumfilm mellett
- készült egy előzetes (trailer);
- video- és podcastnterjú a rendezővel;
- aki aztán cikkben dolgozta fel a filmben archív felvételről megszólaló Szegő Hanna történetét;
- illetve Megadja Ferenc nyilas százados, a háborút követő, helyenként kémregénybe illő életét (ez utóbbit Zoltán Gábor cikkben és Szomszéd című könyvében már részletesen ismertette, az író kutatásaira, közlésére támaszkodik Ács Dani cikke is).
A történetnek még nincs vége
Aki ezt nem követte volna: érdekes a film úgymond utóélete is. Az alkotóknak nem nyilatkozó Pokorni Zoltán kerületi polgármester (aki kerületi vezetőként és nyilas nagyapja miatt is érintett a szoborállítási történetben) a megjelenés után hosszabb interjút adott a témában a Válasz Online-nak.
Aztán volt egy újabb fordulat február elején. Előzőleg az volt a terv, hogy a kompromittálódott emlékművet (korábban nyilasok nevét is feltüntették rajta az áldozatok között) átalakítanák II. világháborúsból I. világháborús emlékművé. Ám a legújabb elképzelés szerint inkább kihelyeznének egy táblát rá, amely
„ismertethetné a szimbólum történetet a millenniumtól kezdve a Turul Szövetségen, a nyilasokon, az elhallgatott ötvenes éveken és a szoborállítási vitán át napjainkig”.
Ahogy az az előbb linkelt Népszava-cikkből kiderül, ezt az ötletet a filmben egyébként nyilatkozó Ungváry Krisztián történész is támogatja, de sokan nem.
Ami az egyébként kitűnő filmet illeti, Ács Dani szerint
„ez a történet a hazudozásról szól, a magunknak, meg a külvilágnak való hazudozásról, ami évtizedek óta jellemzője ennek az emlékező közösségnek.”
Az élet, meg minden podcast Zoltán Gábor íróval készült epizódjában, azaz nálam, talán inkább hangsúlyos az a szál, hogy mi minden szunnyad az emberben. Akármelyikünkben. Amit haszonleső politikával, a sérelmekre, ösztönökre ható propagandával élesztgetni, szítani lehet. És szétzúzni vele azt a törékeny valamit, amit kultúrának hívunk. Azt a valamit, amitől mégsem leszünk farkasok.
Kapcsolódó podcastepizódok
Mindeközben… bevették az országot
Amíg Ön a járványra figyelt, a NER bevette az országot – ez a címe a Válasz Online fontos cikkének, amely január végén jelent meg. És amely arról tudósít, hogy
„Az egészpályás letámadás, az ország alapinfrastruktúrájának „hazahordása” a vírusidőszakban újabb szintet lépett. Ha nyer is az ellenzék 2022-ben, olyan Orbán-központú árnyékállammal találja szembe magát, melyet elszámoltatni nemigen lehet – legfeljebb kényszerűen együttműködni vele.”
Szóval, akinek a járványhírekből elege van, e cikk elolvasásával tényszerű képet, gondosan összeállított listát kaphat arról, mi folyik a vészhelyzet leple alatt a gazdaságban és a politikában. Hogy miért is igaz a fent idézett megállapítás.
Egy kis kedvcsináló:
„Tudta például, hogy hamarosan mindenestül Mészáros Lőrincé lehet az ország felét kiszolgáló földgázelosztó hálózat, miközben az áramtermelésben és -terítésben is erős pozíciókat fognak az új üstökösök? Hogy a Habony Árpád-féle érdekkörhöz került a budapesti erőművi piac ékköve? Hogy 1,9 millió lakossági és mintegy 30 ezer kkv-ügyfelet tudhat magáénak a NER most kiépülő szuperbankja? Hogy vasúti és hadiipari gyárakat is szerzett magának ugyanez az elit, és hamarosan saját műholdat is kilő az űrbe? Hogy az elsőligás labdarúgócsapatok háromnegyede az övék?”
Kapcsolódó podcastepizód
A cikket jegyző Bódis Andrással már beszélgettem a podcaston, természetesen téma volt a NER-lovagok (lelki)világa is:
#016 Bódis András – A NER-lovagok lelkivilága és a Válasz Online története
Elhallgat a Klubrádió a 92,9-en
Mindenesetre hamarosan eggyel kevesebb olyan hang lesz az éterben, amely ezt a térfoglalást kibeszélheti, megvitathatja, dokumentálhatja. Ugyanis a bíróság elutasította a rádió keresetét, amelyben a Klubrádió az ellen próbált jogorvoslattal élni, hogy a Médiatanács megtagadta a rádió frekvenciahasználati engedélyének meghosszabbítását. Ez azt jelenti, hogy a sokak által hallgatott rádiónak február 14. éjfél után be kell fejeznie a sugárzást a 92,9-en. Ahogy a Telex cikke is írja, a tervek szerint a rádió online folytatja a munkát (ami, bár drukkolok nekik, nekem nem tűnik fenntartható modellnek egy ilyen rádió esetében).
Bár nem voltam rendszeres hallgatója a Klubrádiónak (mivel nincs autóm, nagyon keveset rádiózom) állampolgárként és podcasterként is igen nyomasztónak találom ezt a fejleményt. Én is csak remélni tudom, hogy lesz hatása a nyugati tiltakozásoknak, és hogy ez az elnémítás tényleg csak ideiglenes lesz.
