Nick Cave és a gyász
Van Nick Cave-nek egy oldala, ahol levelekre válaszol. Sok-sok levélre. Semmi sallang, semmi felesleg, pőrén az üzenet, aztán a válasz. Aztán kész.
Előbb az, ami az emberek szívében ott lapul, onnan előszakad. Majd a reflexió: pár együttérző szó, meglátás, biztatás.
Életbölcsesség? Így is szokták mondani. A The Red Hand Files valójában széljegyzet az emberről, a világ dolgairól.
Valamikor nyár elején bukkantam rá erre a „blogra”. Korábban nem tudtam, hogy Nick Cave ilyen személyes lelkisegély-vonalat is fenntart. Mindenesetre megfogott az az üzenetváltása, ami a gyászról, a veszteségről szól.
Ekkor még talán terv sem volt bennem, legfeljebb nagyon halovány gondolat, hogy a podcastban epizód lesz majd Felkai Piroskával. Aki a legutóbbi beszélgetés során saját gyásztörténetét is megosztotta a hallgatókkal.
Hogy a halovány gondolat miatt, vagy csak úgy, már nem emlékszem, de elmentettem ezt a az idézetet Nick Cave-től:
„Szeretteink elvesztésének paradox hatása, hogy hirtelen hiányuk lázas kommentárjává válhat mindannak, ami [velünk] itt marad. Az, ami marad idővel izzó valójában emelkedik ki a sötétből – felragyogó jelenlétével – amint kiismerjük magunkat ebben az új és másféle világban. A veszteségben minden – legyen szó élőről vagy élettelenről – felfokozott intenzitást és jelentést kap.”
Kapcsolódó podcastepizód
+
Nick Cave blogja amúgy pár hete került elő a hazai médiában, amikor a zenész a „cancel culture” károsságáról írt:
„Ami pedig a cancel culture-t illeti, az az irgalom antitézise. A politikai korrektség a világ legszomorúbb vallásává nőtte ki magát.”
A The Red Hand Files indulásáról, születésének körülményeiről szól ez a korábbi Guardian-cikk.
Együttélésből konfrontáció
Hogyan fordultak át szimbiózisból kereskedelmi háborúvá az amerikai-kínai kapcsolatok? Mi változott meg ilyen látványosan az elmúlt években? Mi köze ennek az 5g-hez és miért fut versenyt az idővel a modern chipekből kifogyóban lévő, kínai Huawei? Hol lenne a helye, mik az esélyei az Európai Uniónak ebbben a megváltozott világhelyzetben? Megannyi kérdés, amelyre Fehér Gyula a ma már IBM Budapest Labként működő Ustream és az Oktogon Ventures befektetőcég társalapítója ad világos és higgadt válaszokat egy okos esszésorozatban. Amelynek első része a napokban jelent meg a Válasz Online-on.
A kínai hírszerzés magyar célpontjai
Ennek a rivalizációnak része az, ahogy az amerikai és a kínai érdekek az Európai Unióban ütköznek. Kína európai „nyomulását” jól illusztrálja a Telex sztorija, amely szerint:
„Politikusoktól és családtagjaiktól jelenlegi és volt diplomatákon, állami cégvezetőkön át kis startupok alapítóiig több mint hétszáz magyar név tűnik fel abban az adatbázisban, amely egy államközeli kínai cégtől szivárgott ki még szeptemberben. Arról megoszlanak a vélemények, hogy mennyire veszélyes a Zhenhua Data világszerte több millió ember jórészt nyilvános információit összegyűjtő adatbázisa, de a szakértők szerint hírszerzési célokat szolgáló gyűjtemény ritka betekintést ad a kínai adatipar működésébe.”
Kapcsolódó podcastepizód
A kínai állam régi, nagyon régi, olykor több évezredes késztetéseiről beszélgettem a kérdés szakértőjével ebben a podcastepizódban:
A mocsár
Miközben az amerikai elnökválasztási kampány a finisben egyre több hasonlóságot mutat egy abszurd drámával (az őrületnek csak egyik, igazából apróbb jele, ahogy a vallásos jobboldal számára Trump lassan maga lesz Jézus Krisztus, aki harmadnapra feltámadt „a Covidból”), tanulságos egysmást megtudni arról a politikai környezetről, amely garantálja, hogy ami el tud romlani, az el is romoljon Washingtonban.
A mocsár (The Swamp). Ez a címe az HBO dokumentumfilmjének, és a nézők elé tényleg egy mindent lehúzó és felemésztő ingovány képe tárul – még ha nem is abban az értelemben, ahogy Donald Trump használta ezt a metaforát. Hiszen a cím arra utalás, hogy Trump – a főváros álnokaira, lobbistáira, összeesküvőire, a “mélyállam” ügynökeire célozgatva – azt ígérte választóinak, lecsapolja a washingtoni „mocsarat”.
Lecsapolni mondjuk nem sikerült semmit. Sőt. Mint ahogy az Daniel DiMauro és Morgan Pehme dokumentumfilmjéből kiderül, az eleve nagy bajt az újféle médiakultúra és újféle populizmus még nagyobbal tetézte.
A film három republikánus törvényhozó küzdelmét követi nyomon (hátterül az éppen zajló, Trump elleni impeachment-eljárás szolgál). Akik közül az egyik, a lobbirendszerrel szembeszálló, fiatal floridai képviselő, Matt Gaetz meg is fogalmazza: politikai tevékenysége akörül forog, milyen hatást érhetnek el a kamerák előtt tett rövid, egyszerű kijelentései a Twitteren, a Youtube-on, miképpen lehet belőlük vírusszerűen terjedő “kontent”, amelyet megosztanak majd az egyetértők vagy épp az utálkozók.
A választói mikroadományok begyűjtésének (ezekkel lehet némileg kiváltani a lobbisták pénzeit) kulcseleme ugyanis, hogy mind többeket át tudjon mozgatni a politikus támogatói közül. Márpedig az utóbbi évek nagy igazsága, hogy minél inkább „polarizálttá” válik a politikai környezet, annál erősebb a rajongók aktivitása. Mozgósítani ugyanis érzelmi alapon, vagyis leginkább az ellentábor démonizálásával lehet. Amennyiben elhitetjük: itt a világvége, ha nem mi nyerjük a választást.
Egyszerűsítve a képletet: minél hatékonyabb a gyűlöletkeltés, annál több az adomány.
Ez egyrészt mind szélsőségesebb irányba tolja a pártpolitikát, másrészt bünteti a komprumisszumkésznek mutatkozó politikusokat: a feltüzelt saját tábor minden ilyen gesztust gyávaságnak/árulásnak fog látni, ami nagyban csökkenti a politikus újraválasztásának esélyeit.
Így érkezünk el egy olyan amerikai törvényhozáshoz, ahol ma már gyakorlatilag lehetetlen a pártokon átnyúló törvénykezés (miközben mondjuk a hetvenes években ez még jellemző „üzemmód” volt Washingtonban).
Ami a filmben jó: Kitűnően felépített film, amely közel hozza a három honatya viaskodását, emberi késztetéseit is, megmutatja, hogyan alakítják ki a rendszerből adódó hibák, valamint a hiúság, a tehetetlenség és az át nem gondolt kompromisszumok a mocsarat. És hogy mindehhez nem is kell ördögi összeesküvés.
Ami nem annyira jó: Nehezen tudnék rosszat mondani erre az HBO-dokura. Talán azért, mert alapvetően érdekel a politika működése. Így, bár tudom, elfogult vagyok, meg is adom rá az ötöst.
Hol lehet megnézni? HBO Go
Magyar felirat: Van
Értékelés: 5/5
Tizenkétszer akkora
Kormányközeli médiacégeknél landol a Magyarországon reklámokra szánt pénz durván harmada – írta meg a G7, cikkében jelezve: ennek a vállalati körnek részesedése a hazai reklámtortából már nagyobb mint a Google-é és Facebooké együttesen.
Itt nem csak arról van szó, hogy brutálisan meglódult az állami reklámköltés, amelynek kedvezményezettjei ezek a cégek, de arról is, hogy ez a pártközeli konglomerátum ma már a magánhirdetők számára is megkerülhetetlen. A pártsajtó zászlóshajójáról, a MediaWorksről így ír a cikk:
“a vállalat teljes (tehát nem csak a hirdetési) forgalma az azonos tevékenységi körű cégek közül a második legnagyobb Blikk árbevételének nagyjából a tizenkétszerese.”
Álmában két macska volt
A Mediaworks vállalatcsoportnál dolgozó újságírók szakmai munkájának, hatékonyságának megítélése azonban az elképesztő forrásbőség ellenére többnyire meglehetősen… hogy is fogalmazzunk, hát szakmai berkekben nem túl acélos. Talán ezen is hivatott segíteni az a tranzakció, amellyel „vállaltan fideszes kézbe került” a három sajtópiaci szaklap egyike, a Médiapiac.
- A Media1 figyelt fel arra, hogy az imázs korrekciója elég suta módon kezdődött: úgy tűnik, a mediaworksös Magyar Nemzet újságírója lapjában a Médiapiacról, majd a Médiapiacban, az újonnan megszerzett lap szerzőjeként, a Mediaworksről ír, hogy aztán másnap ismét folytassa munkásságát a Magyar Nemzetben. De hát van ilyen, hogy valaki álmában két macska volt.
- Miután a Médiapiac korábbi stábját cakkpakk elküldték, a szaklap hírfolyamában a független sajtó rugdosása azonnal megkezdődött. Ám az új tulajdonosok jó eséllyel nem erre a trollkodásra, hanem a rendezvényszervezés-bizniszben rejlő pénzre koncentrálnak. Legalábbis ezt sejteti a tranzakció hátterét bemutató hvg.hu cikke.
+
- Aki lemaradt volna erről: mindeközben a NER a könyvpiacon is igencsak erős pozíciókat szerez. (A Telex erről szóló cikkének címe is beszédes: Kultúrharc vagy biznisz a NER beszállása a Libribe?)
- És lett neki egy új történelmi magazinja is (a Rubicon megvásárlásával), valamint egy újabb – ha nem tévedek, ismét csak közpénzből finanszírozott – intézete.
Kapcsolódó podcastepizód:
A magyar médiapiac változásairól, az Index történetéről és arról, mindeközben hogyan vált majdhogynem lehetetlenné a kormánytól független közéleti sajtó finanszírozása reklámokból a magyar piacon, sok szó esik ebben az epizódban:
Galvánított fémvizelő
And now for something completely different.
Bár sokan sokféleképpen próbálnak minket meggyőzni arról, hogy a gépi fordítás hamarosan teljesen feleslegessé teheti szegény (emberi) fordítók munkáját, időről-időre az előtüremkedő valóság figyelmeztet minket, hogy még sok küzdelem vár a programozókra.
A 444 cikke a Zara cég honlapjának automatikus magyarítása következtében előálló káoszon élcelődik. Nem minden alap nélkül. A cikkben kiragadott példák amellett, hogy vidám pillanatokat szereznek az olvasónak, tulajdonképpen nem nélkülözik a költészetet. Ami, bár valószínűleg nem szándékolt működése a fordítóprogramnak, mindenképpen új távlatokat nyit a mesterséges intelligenciát fejlesztő mérnökök előtt.
Elég az olyan használati tárgyakra gondolni, mint a galvánított fémvizelő, a bélpapucs vagy az oldalos táblázat szöges élvel.
