STÓSZ

STÓSZhírlevél

Mit olvasok, mit nézek vagy hallgatok épp? Az asztalomon álló stószból („stócból”) ajánlok neked cikkeket, könyveket, zenét, podcastot vagy filmeket.

Stósz hírlevél #026 – Hírfolyam a kaszinóból

Hogy mi az a Stósz?

Nálad is halomban áll az olvasnivaló? Ebben a hírlevélben az én stószomból ajánlok neked: kéthetente exkluzív hírlevelet küldök ki, amelyben azokat a dolgokat szedem össze, amelyekre éppen ráakadtam és rákattantam. Vagyis amit érdekesnek, izgalmasnak és fontosnak gondolok. Tehát cikkeket, könyveket, filmeket, podcastokat, zenéket vagy éppen hasznos cuccokat, eszközöket ajánlok. (És emellett emailértesítést küldök arról is, ha új podcastepizód jelent meg Az élet, meg mindenen.)

Iratkozz fel az itt látható űrlap kitöltésével, hogy megkapd a hírlevelet!

Hírlevél feliratkozás:

Állami és piaci

Mára nyilvánosan is vállalt és hangoztatott alapelve lett a NER kultúr-, sajtó-, gazdaság- és egyéb politikájának az a kettősség, miszerint a holdudvarhoz tartozó médiát, cégeket, intézményeket adófizetői pénzből tartják el, ha pedig valaki körön kívül van, “éljen meg a piacról”.

Thália arcai

A napokban Belénessy Csaba például, aki a Fidesz pártmédiájának egyik erős embere, a következőket találta írni Facebook-oldalára (mint ahogy arról külön cikkben a hvg.hu is beszámolt) a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügyében:

„Annyi mindenből van kettő. Az Indexből is, csak az egyiket Telexnek hívják. […] Ha annyi mindenből van kettő, miért ne lehetne a Színművészetiből is? Két alapítvány, az egyiket támogatja a mostani kormány és az újak irányítanák az intézményt. A másik alapítványt és a másik intézményt pedig fenntartanák és irányítanák azok, akik teljes szívvel (s majdan teli pénztárcával) támogatják a régi formációt. A színinövendékek pedig eldönthetnék, melyiket választják. A “piac” pedig választana közülük.”

Tarhálgatunk

A logika persze a sajtó ügyében is ugyanez: a központilag irányított pártsajtót (és a közmédiának csúfolt propagandaszervezetet) finanszírozzák az adófizetők, aki pedig szeretne valódi híreket olvasni, az ezen felül fizessen még. Az ezzel kapcsolatos cinizmusra jellemző, ahogy Menczer Tamás külügyi államtitkár az állami cégek támogatásából működő Civil Összefogás Fórum estjén méltatlankodva kijelentette:

„A sajtóra visszatérve: hogyan van az, hogy nem tudok egy ellenzéki honlapot megnyitni, aminek az alján ne lenne ott, hogy hova kell adakozni.”

Pedig a válasz nem túl bonyolult.

+

Aki lemaradt volna róla: elindulni látszik a “távozó indexesek” új hírportálja, a Telex, amely (természetesen) olvasói pénzeket gyűjt működéséhez.

++

Az élet, meg minden podcast sem létezne ha ti nem támogatnátok a műsort a Patreonon, hiszen állami pénzekre vagy bevételre a kormányközeli cégek által kontrollált hirdetési piacról nem számíthatok. Ezúton is nagy köszönet a műsor patr(e)onálásáért!

Kapcsolódó podcastepizód

A sajtó esetében erről a kettősségről, valamint a még kormánytól független médiarezervátumban az olvasói pénzekért folyó gyilkos versenyről sokat beszélgetünk Az élet, meg minden podcast legújabb epizódjában is:

A nagy lophat-nem lophat törésvonal

Hasonló törésvonalról (de nem teljesen ugyanerről a törésvonalról) ír a G7 egy fontos és kitűnő cikkben, amely egy elég egyszerű (és magyaros) felosztást vesz alapul: ki lophat és ki nem lophat ma Magyarországon?

E felosztás alapján mégis elég precíz látleletet készít a szerző, hiszen „minden politikai-gazdasági berendezkedés legfontosabb kérdése, hogy ki lophat.” Amikor olyan helyzet áll elő, hogy egy szűk réteg bármit megtehet, a többségre viszont egyre szigorúbb szabályok vonatkoznak, az legalábbis problémás, “a rendszer egésze legitimációjának elvesztésével fenyeget”. Ahogy a szerző fogalmaz:

“A kisember a hétköznapokban úgy látja, hogy egyre kevesebb kis kihágást úszhat meg. Sőt, esetenként még a túl sokat vagy nem megfelelő elkötelezettséggel lopó fideszeseket is utoléri a törvény. A legmagasabb szinten viszont éppen hogy minden gátlást eldobtak, és teljesen nyíltan veszik magukhoz a közpénzeket, minden korábbinál nagyobb összegekben.”

Klub Rádió: game over?

Úgy tűnik, a Klub Rádió is a Népszabadság, az egykori Magyar Nemzet és az Index sorásra jut. Vagyis a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanács elveszi a rádió frekvenciaengedélyét.

Mi van a lájkok mögött?

Nem tudtam nem észrevenni. Mármint a saját posztjaimat a személyes Facebook-falamon. Az utóbbi időben ugyanis, főként amikor politikai kérdésekről lamentáltam, a bejegyzéseim, kommentjeim olykor túl indulatosra, máskor csak sekélyesre vagy hatásvadászra sikeredtek.

Persze jó hogy dühös vagyok. Magyar híreket olvasok Magyarországon. A magyar közéletről, a magyar politikáról. Mi más is lehetnék.

Mégis felötlött bennem: nem jól van ez így, ezekkel a pillanat hevében született posztokkal. Hiszen nem világítanak meg, nem segítenek a megértésben, és nem igazítják el az olvasót, inkább csak a zajt erősítik.

Azzal eddig is tisztában voltam, hogy az érzelmi alapon születő vagy csak szimplán dühös posztok reagálásra késztetnek. Azaz forgalmat generálnak a közösségi felületeken. És így reklámbevételt Mr. Zuckerbergnek és tulajdonostársainak.

De mi a csuda késztet engem arra, hogy ilyeneket írjak?

Három (relatíve) új könyv segített megvilágítani számomra ennek az addikciónak a lényegét. (Mindhárom egyelőre csak angolul olvasható.)

A megfigyelési kapitalizmus kora (Shoshana Zuboff)

A „figyelemgazdaság” témakörében ma már alapműként említik, sőt korunk „A tőke”-jének mondják Shoshana Zuboff The Age of Surveillance Capitalism (A megfigyelési kapitalizmus kora – Harc az emberiség jövőjéért a hatalom új vadvidékén) című tavaly megjelent munkáját. A könyv ennek a figyelemgazdaságnak üzleti hátterét, mozgatórugóit, valamint politikai, társadalmi következményeit tárja fel. (A könyvről nem írok itt részletesen, mert megtette ezt a 444 tldr szájtján Sarkadi Zsolt egy gondosan összerakott esszében).

Ami itt fontos: Zuboffnál is hangsúlyosan előkerül a függőség kérdésköre. Amely függőség az online közösségi platformok esetében nem hiba a rendszerben, hanem tervezett működés. Mint ahogy a 444 újságírója fogalmaz a könyv kapcsán:

„Ha elfogadjuk, hogy a Facebookot kifejezetten függőség előidézésére tervezték, ugyanúgy, mint ahogyan a kaszinók belsejét is úgy alakítják ki, hogy az emberek minél több időt töltsenek benn, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy aki egy kaszinóban nő fel, jó eséllyel szerencsejáték-függő lesz. A fiatalok pedig ma a közösségi média minden elemében a megfigyelési tőke szája ízének megfelelően kialakított online terekben nőnek fel, nem meglepő, hogy sokuk élete a megfigyelési tőke martalékává válik. Egyre kevésbé érzékenyek a magánszférájuk megsértésére, a folyamatos megfigyelésre és a magatartás-befolyásolásra.”

A twittelőgép (Richard Seymour)

Tulajdonképpen ennek a függőségnek ás a mélyére a második könyv, amit saját posztolási kényszeremtől megrettenve olvastam el. És amely könyvben igen hangsúlyos ez a kaszinós hasonlat.

Richard Seymour a The Twittering Machine című munkájában meggyőzően bizonyítja: addikcióról van szó. Nem csak kultúrtörténeti kitekintést nyújt, de a legújabb kutatásokat is ismerteti, amikor arról ír: a közösségi média felületei (a „twittelőgép”) a függőséget a kaszinók félkarú rablóinál ismert mechanizmussal teremtik meg.

Seymour hangsúlyozza: sokszor fordítva ülünk a lovon, amikor az addiktív viselkedést próbáljuk megérteni. Mivel hogy annak biokémiai folyamata nem ok, hanem következmény. Nem arról van tehát szó, hogy a szerencsejátékos szervezetében „boldogsághormont”, azaz dopamint szabadít fel szenvedélye, és ezt az eufóriát keresve csatangolunk újra és újra a kaszinóba, vagy éppen a Facebookra. A szerző – aki egyébként marxista, és ez érződik a könyvön végighúzódó, ám inkább elgondolkodtató, mint bántó kapitalizmuskritikáján – szerint a lényeg abban az időn kívüli helyzetben rejlik, amit a kártyás (alkoholista, okostelefon-függő stb.) megél és keres. A kapcsolódásban („connectivity”), amely egyben a telekommunikációs cégek hívószava. Ez a „kapcsolódás” valójában nem más, mint lekapcsolódás. Lekapcsolódás a valóságról: belső késztetésünk az, hogy – amint a kaszinókban a játékos –, „az időn kívüli” zónában maradhassunk (ezt segíti elő pl. a kaszinók ablaktalan tere, ahol nem lehet észlelni az idő múlását), abban a zónában, ahol nem kell a mindennapok problémáival foglalkozni.

Erre a lekapcsolódásra Seymour példaként idéz egy olyan felmérést, amely szerint tízből egy felhasználóval már előfordult, hogy szex közben nézegette telefonját: márpedig ha létezik emberi tevékenység, amely teljes jelenlétet kíván, akkor a szerelmeskedés nyilván az.

Nem véletlen, hogy Tristan Harris, a Google egykori „dizájnetikusa” az okostelefont a „zsebben lévő nyerőgépnek” nevezte.

És hogy mi a nyeremény? A lájk. A lájkgomb működése – és én itt természetesen végletesen leegyszerűsítem azt, amit a könyv fejezeteken keresztül tár elénk – kifinomult viselkedés-lélektani modelleken alapszik. A lényeg, hogy minden esetben, amikor posztolunk valamit, meghúzzuk a nyerőgép képzeletbeli karját. Vajon lesz-e jutalom? Elég lájkot, társadalmi elismerést, szeretet, tiszteletet, pozitív visszajelzést söprünk be? Netalán a közöny lesz az ítélet? Vagy az, amit Richard Seymour „szarlavinának” hív, azaz negatív kommentek megállíthatatlan folyama?

Amikor tehát posztolunk, azt kérjük a Facebook vagy Twitter algoritmusától: ítélj meg! És a várakozás feszültsége semmiben nem különbözik attól, amikor a szerencsejátékos dob, húz, gurít, és Isten vagy a világegyetem ítéletére bízza vagyonát, házát, jövőjét, életét.

Ez amúgy igencsak alapvető és ősi emberi késztetés. Mármint hogy megmérettessünk. És akkor is meghúzzuk a kart, ha újra és újra könnyűnek találtatunk: a szarlavina híresebb esetei, a közösségimédia-katasztrófák, amikor valamely híresség vagy nagy cég egyetlen rosszul elsülő twitterüzenettel döntötte romba évek munkáját, megmutatja, hogy akkor is játszunk, ha ezzel házhoz megyünk a pofonért. (Ilyenformán minden játékszenvedélyben valamiféle halálvágy is jelen van. Annak izgalma, hogy talán ez lesz az utolsó húzásunk.)

A megítélés iránti vágyunk mellett (vagy ennek részeként) persze még rengeteg motiváció létezik:

  • a szociális státuszért másokkal folytatott verseny;
  • az erényfitogtatás (virtue signalling – amikor is nem azért osztok meg szenvedő kutyusokról posztot, mert segíteni szeretnék, hanem mert jelezni szeretném, én állatbarát vagyok)
  • a visszajelzés iránti vágy (népszerűségünk számszerűsítésének igénye);
  • nárcisztikus késztetéseink (ld. még: selfie);
  • exhibicionizmus;
  • de talán a legalapvetőbb mégis csak az: a közösségi média oldja a magányosság érzését.

És bár én a közösségi média használatát nem ítélem feltétlenül károsnak vagy addiktívnak (például Az élet, meg minden podcast híre sem juthatott volna el a hallgatókhoz a legtöbb esetben nélküle: különösen nehéz elképzelni, hogyan működhetne ma Magyarországon független sajtó közösségi média nélkül az egyre terebélyesedő pártmédia árnyékában), kétségtelen, hogy Richard Seymour diagnózisa elgondolkodtató és találó. Mert nyilván, ha éretten, felnőtt módra használjuk a Facebookot, nincs is vele semmi baj. Csak, ahogy ez ebből a három könyvből is kiderül, éppen így nagyon nehéz ezeket az eszközöket használni. (Az előző könyv szerzője, Zuboff arra figyelmeztet: a közösségi médiát a serdülőkorra jellemző lelki bizonytalanságokra kalibrálták. Ilyen pl. a társak, a csoport elismerése iránti vágy, a visszajelzések iránti állandó igény. Sőt, Zuboff szerint ezeknek a platformoknak célja, hogy a már felnőtt felhasználót is folyamatosan a tinédzserkor instabil lelkiállapotában tartsa.)

Mert, érvel Seymour, minden addikció lényege a figyelem rabul ejtése. És pont ez a figyelemgazdaság lényege: ellopott figyelmünket értékesíti a reklámozóknak. Vagyis annak az állapotnak a kialakítására és állandósítására törekszik, amikor nem arra figyelünk, ami fontos, hanem arra, amivel kiléphetünk a szorító időből, és elfeledkezhetünk a körülöttünk lévő világról.

Hogyan ne csináljunk semmit? (Jenny Odell)

Tulajdonképpen e függéstől való elszakadás programját adja meg Jenny Odell How to Do Nothing című könyve (Hogyan ne csináljunk semmit – Ellenállni a figyelemgazdaságnak), amit szintén mostanság lapoztam át (ez lenne tehát a harmadik könyv a témában). Odell munkájában a közösségimédia-függés igazából valami általánosabbnak a tünete, tehát ez a könyv inkább kritikája a produktivitásmítosznak, az állandó teljesítménykényszerre épülő társadalmaknak, mint a közösségi médiának.

A könyv amúgy a tavalyi év egyik bestsellere volt Amerikában, és hogy miért, arra pontosan választ ad az a rész, amiben Odell arról ír, hogy a figyelemgazdaság egyik hajtóereje a kétségbeesés. A közösségi médiában ugyanis szerinte az „azonnaliság fegyverkezési versenye” zajlik, mind gyorsabban érkeznek az információk, a kommunikációt pedig többnyire nem az értelmes reflexió vezérli, hanem a félelem és düh szülte reakciók. Illetve az elveszettség érzete ebben az ultragyors hírciklusban („úristen,már megint valami új, amiről lemaradok”). De miközben ez újabb és újabb kattintásokra ösztökél, egy idő után sokakban erősödik az érzés: ettől szabadulniuk kell.

Odell könyvét szokás kiáltványnak is nevezni (a tldr-en egyébként erről a könyvről is jelent meg hosszabb cikk korábban). Ám ez a kiáltvány nem csak az időnkénti eltávolodás szükségessége mellett érvel, hanem felvázolja a zajtól való „ellépés” igényének történetét is egészen az ókori epikureusoktól a hatvanas-hetvenes évek kommuna mozgalmáig. Ennek során a szerző azt is megpróbálja megmutatni, hol jutott zsákutcába egyik-másik, utópisztikus elképzelés.

Bár kicsit más szempontból, Odell és Seymour is kitér a viselkedéspszichológus B. F. Skinner utópiájára, a Walden Two-ra, amely tulajdonképpen annak a viselkedéslélektani iskolának egyik regénye, amely tagadja a szabad akarat létezését, és az ideális társadalmat olyannak képzeli el, ahol az embereket a megfelelően és bölcsen manipulált környezeti változók állítgatásával terelgetik a „helyes” irányba a vezetők. Ami azért is izgalmas, mert ez a behaviorizmus, ez a világkép húzódik meg a figyelemgazdaság „mérnökeinek” tevékenysége mögött is.

Odell könyvében arra figyelmeztet, hogy a produktivitás mítoszaival szemben a „jó élet” titka nem a hatékonyságot ígérő alkalmazásokban, hanem egészen máshol keresendő. Sokszor abban, hogy csak úgy vagyunk, és nem csinálunk semmi „hasznosat”. (Odell kritikusai így rá is mutatnak arra: a How to Do Nothing programja, menekülési útvonala inkább a tehetős középosztályé, hiszen mára tömegek kerültek olyan helyzetbe, ahol nem engedhetik meg maguknak az elszakadást, különösen pandémia idején, ahol ezek az alkalmazások a munkahelyi kapcsolattartásnak is eszközei lettek.)

Új vírusveszély

Kétségtelenül itt a járvány második hulláma: aggasztóan emelkedik a fertőzések száma – nem csak Magyarországon.

Már megint a svéd modell

Mindeközben Svédország a járvány kezdete óta nem büszkélkedhetett ilyen jó számokkal:

“Svédországban múlt héten rekordmennyiségű, 120 ezer koronavírustesztet végeztek el (ezzel a járvány kezdete óta több mint 1,2 milliónál járnak), ezek közül pedig mindössze 1,3 százalék lett pozitív”

– írja az Azonnali svédügyi összefoglalója. Ami azt is előrevetíti, hogy a vita a svéd járványkezelési modellről ismét fellángol majd.

+

A Diétás Múzsa közben azt írja: Magyarországon tulajdonképpen mára egy „kicsit sárgább, kicsit savanyúbb” svéd modell érvényesül:

„A svéd modellhez ténylegesen sok köze nincsen, annyi a közös, hogy mindkettő nagyban épít a helyiek hozzáállására, amely Svédországban a normakövetés és a fegyelem, nálunk pedig az egyéni túlélési stratégiák alkalmazása.”

„Kalifornia-jelenség” Magyarországon

Persze az a már fent idézett mondatból is kiderül, hogy a svéd járványkezelés egyik kulcseleme nem a „lazaság”, hanem a kiterjedt tesztelés, ami – ahogy az a Válasz Online háttércikkéből kiderül – a magyarnak továbbra sem sajátossága. Bár a helyzet a korábbiakhoz képest javult, ez arra elég, hogy

„vannak olyan napok, amikor V4-ek között nem mi vagyunk az utolsó helyen az egymillió főre jutó új vizsgálatok számában.”

A cikk egyébként pontokba szedve foglalja össze, mitől más ez a második hullám Magyarországon, mint az első.

Küzdelem a tesztekért

Mint ahogy a 24.hu cikkéből kiderül, a tesztelés terén valóban lenne mit javítani, de az iskolákban az is gondot okoz, hogy

„Az érintett diákoknak, szülőknek, tanároknak és a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének (PDSZ) sem egyértelmű, milyen protokoll alapján helyeznek karanténba, küldenek haza vagy tartanak az iskolában olyan osztályokat, ahol az egyik pedagógus vagy tanuló igazoltan koronavírus-fertőzött.”

Ez a vírus olyan, mint egy betörő

Öröm az ürömben, hogy a korábbi hónapokhoz képest tényleg sokkal többet tudunk már az új típusú koronavírusról. Szóval, a Magyar Hang cikke alapján is azt mondhatjuk erről a kórokozóról: ügyes. Amerikai kutatók egy szuperszámítógépbe 17 ezer koronavírus-minta genetikai adatait táplálták be, és az eredmény alapján rukkoltak elő új modelljükkel. Ezek alapján azt lehet mondani, ez a vírus, olyan

“mintha csak egy betörő lenne, aki miután bejutott az egyetlen résen, belülről kinyit minden ajtót és ablakot a társai számára.”

Tóth Szabolcs Töhötöm
Tóth Szabolcs Töhötöm
Voltam riporter a Boston Globe-nál, országos napilap főszerkesztő-helyettese, hírportál vezetője, az írott sajtó fortélyairól pedig megírtam az Első leütés – Gyakorlati újságírás nem csak kezdőknek című könyvet (amiből sok helyen tanítják az újságírást Magyarországon). Ám rádiózni, sosem rádióztam – az első felvételek után még a saját hangomtól is megijedtem. Szóval ez az egész podkaszt dolog nekem is új volt. Kalandtúra, ahová veletek együtt indultam el.

Hírlevelek idősorrendben

Itt is követhetsz

2,538lájkolóTetszik
520követőKövetés
120követőKövetés

Legfrissebb podcastepizódok

Mi az a podcast?

Podcastot hallgatni buszon, autóban, főzés közben, konditeremben? Rém egyszerű! Útikalauz kezdőknek.


Nálad is halomban áll az olvasnivaló? Ebben a hírlevélben kéthetente az én „stószomból” ajánlok neked:
Mit olvasok, mit nézek vagy hallgatok épp? Cikkek, könyvek, podcastok, hasznos eszközök – iratkozz fel itt, és máris kapod a Stószból  emailen a válogatott cuccokat.

Bővebben a hírlevélről.