CIKK
Szent István, aki német ügynök volt és Ottó, az elveszett fiú
Mire kimegy ez a hírlevél, az idei augusztus 20. már szó szerint tegnap lesz, de azért még ma is izgalmas olvasmány lehet a Válasz Online gyűjtése, amely a „legszívósabb” álhíreket, magukat makacsul tartó, hamis mítoszokat szedte csokorba államalapító királyunkról. Mindez egyben tanulságos olvasmány is a magyar néplélekről és az olykor politikailag motivált történelmi legendagyártásról.
Így beszélnek ők: az új nyelvpolitika és a sivalkodók
A 444 tldr rovatában remek cikk foglalkozik azzal, hogyan tudja a 21. századi politika pártprogram helyett nyelvpolitikai eszközökkel megnyerni választóit. A cikkben ezen belül is elsősorban a Fidesz, illetve az európai populista jobboldal nyelvpolitikai varázslatairól van szó – a migránskampánytól a civilszervezetek elleni fellépésig –, de még sok minden másról is. És most természetesen én is csak sivalkodom, hiszen:
„A kormánypárti sajtó egyik alapszava például a sivalkodás lett, ami lényegében kigúnyolandó dolognak állítja be azt, ha valaki kritizálja a hatalmat. Ugyanígy gúnyolják a „haladást”, a „jóemberséget”, vagy a „jogvédelmet”. Ebben pedig komoly hasonlóságok mutatkoznak más szélsőjobboldali pártokkal Európa-szerte.”
Fele sem igaz a magyar bérrobbanásnak
Neked is feltűnt már, hogy miközben a kormány szerint bámulatos bérnövekedés van Magyarországon (állítólag 2015 óta az átlagbérek több mint 45 százalékkal emelkedtek) a te fizetéseden ez sokkal kevésbé látszik? A Magyar Hang cikke bemutatja, hol van a trükk a kormányzat által használt statisztikákban.
Móra Ferenc szeretői és az elzsúrozott írói életmű
Mindent, amit tudni akartál Móra Ferencről, illetve az is, amit esetleg mégsem. Az Index gazdagon adatolt, jól összerakott cikkéből felsejlik egy nyomasztó házasság, szeretők sora, egy titkos szerelem és egy feleség, aki eközben a konyhában találta meg az izgalmakat: híres konyhaművésszé, szakácskönyvíróvá, mai szóval élve gasztroforradalmárrá, valóságos gasztroinfluenszerré képezte magát. De akinek tevékenységét éppenséggel nem támogatta a család. A cikk erről egy késői leszármazott visszaemlékezését idézi:
„Volt egy kis háború, forradalom, miegymás, az ország összement, rendszerek jöttek és mentek, Ilonka meg rendületlenül sütött-főzött. És el is sütött-főzött mindent. Kimegy a kéményen, amit összeverejtékezek, panaszkodott a férje, s ez így volt igaz. Ilonka elzsúrozott egy egész írói életművet”
A magyar gasztroforradalom elindítóit kihúzták az állami listáról
Ha már gasztroforradalom, adalék a mai magyar rögvalósághoz. Aligha akad olyan széles e hazában, aki a Molnár B. Tamás–Bittera Dóra párosnál többet tett az elmúlt években Magyarországon a magyar gasztronómia, gasztrokultúra megújításért. De mint az a 24.hu-n megjelent interjúból kiderül, pont az általuk vezetett Magyar Gasztronómiai Egyesület nem kap egy peták állami támogatást sem, miközben a NER-be besoroló szervezetek (sokkal kevésbé érzékelhető munkát végezve) pénzesőben részesülnek. Ahogy az interjúban Molnár B. Tamás fogalmaz:
„Úgy tűnik, hogy mi ki vagyunk húzva a listáról. Pályáztunk több helyen is, de vagy azt a választ kapjuk, hogy „nincs keret”, vagy egyáltalán nem kapunk választ. Kialakult egy „nagyszerű” munkamegosztás a két szervezet között: mi rendezzük az értékteremtő versenyeket a saját költségünkön, ösztöndíjakat osztunk, továbbképzéseket tartunk. Létrehoztunk egy nemzetközi szempontból is jelentős és hiteles tanúsító védjegyet, ami a honi kiemelkedő minőséget támogatja. Tesztelünk, ellenőrzünk, dolgozunk. Ők pedig pénzt kapnak, ez jelenleg a munkamegosztás.”
Molnár B. Tamással egyébként én is beszélgettem egy korábbi podcastepizódban, egyebek mellett erről a hivatalosan nem, de a valóságban nagyon is létező tiltólistáról, amire úgy tűnik, a valóban polgári értelmiség egyre több képviselője kerül fel Magyarországon. Link az epizódhoz:
A Molnár B. Tamás-epizódot kommentálhatod az epizód Facebook-posztja alatt vagy az adás műsorjegyzeteit is tartalmazó cikk alatt.
Aki napi szinten követni szeretné Molnár B. Tamásék értékteremtő munkáját, azoknak pedig ajánlom blogjukat/weboldalukat, a Bűvös Szakácsot, ami telis-tele van étteremkritikával, konyhatechnológiával, gasztrokultúrával és a legjobb receptekkel.
KÖNYV
Will Storr: Selfie
A hírlevél könyvszekciójában ezúttal az angolul olvasóknak ajánlanék egy – szerintem – zseniális könyvet, amelynek a napokban értem a végére. Will Storr Selfie – How We Became So Self-Obsessed and What It’s Doing to Us című, tavalyi munkájáról van szó (magyar kiadása még nincsen), amely azt vizsgálja, milyen veszedelmeket rejt az a világszerte erősödő mozgalom, amely a „tökéletes én” képzetével nyomasztja az öntökéletesítők egyre népesebb táborát.
A karcsú, jómódú, mindig életvidám és legfőképpen népszerű példaképekről van szó (ld. még: influenszerek), akik a hirdetésekben és a legfőképpen a közösségi médiában (de)motiválják a saját életüket jobbítani akaró milliókat.
Will Storr tehát ezt a globális jelenséget vizsgálja, de nem akárhogyan: a könyv egyszerre eszmetörténeti kalandozás, amely a felszín alatt meghúzódó énkép szellemi-kulturális gyökereit keresi az ókori görög világtól a középkori kolostorokon át egészen az önjobbító mozgalmak fellegváráig, az 50-es évektől a mai napig meghatározó hatást kifejtő, kaliforniai Esalen Intézet miliőjéig.
A Selfie azt vizsgálja, hogyan állhatott elő az az elképesztő közösségi nyomás, elvárás-halmaz – mit halmaz, hegy! – amellyel manapság az életbe kilépő fiatalok szembe találják magukat (szó szerint is, okostelefonjukon).
A könyv kifejezett erénye, hogy Storr mindeközben nem csak fejben utazik: ellátogat például az Esalen Intézetbe, vagy éppen egy mai skóciai kolostorba, és személyesen beszélget olyan kutatókkal is, akik ennek a témának az utóbbi években szakértői lettek.
Will, ez csillagos ötös.
ADAT
Elképesztő szám a turizmusról és a felmelegedésről
Ha nyár, akkor turizmus, úgyhogy egy elgondolkoztató adatsor ebben a témában. A Guardian egy júliusi cikkében az ENSZ turizmusra szakosodott szervezete, a Turisztikai Világszervezet adatait idézi (a cikk tehát nem friss, de ennél frissebb adatokat egyelőre nem találtam a témában), miszerint a XX. század közepétől kezdve exponenciálisan nőtt a világon bóklászó turisták száma. Ez azt jelenti, hogy 1950-ben 25 millió nemzetközi „turistalátogatást” regisztráltak (nem ennyien utaztak, hiszen egy ember többször is utazott, sokan pedig ugye egyszer sem), 2018-ban pedig már 1,4 milliárdot (ez 6 százalékos emelkedés csak az előző, 2017-es évhez képest).
Óriási tömegről van szó, meglehetősen nagy és egyre növekvő ökológiai lábnyommal (elég, ha csak a megnövekedett légiforgalomra gondolunk).
IDÉZET
Seneca és a turisták
Bár ilyen mértékű tömegturizmus mint manapság még soha nem volt a történelem során, maga a turistáskodás, vagyis az érdekességek, egzotikus helyek felkeresésének céljából tett utazgatások igénye, szokása az ókorig nyúlik vissza.
Gyakran olvasgatom a nagy sztoikusokat, Marcus Aureliust és Senecát, mindkét kötetet az éjjeliszekrényemen tartom.
Utóbbi szerző leveleiben meglepően 21. századi gondolatot találtam: Seneca arra figyelmeztet, hogy semmi értelme az utazásnak, ha csak saját problémáinkat hurcoljuk ide-oda:
„Azt hiszed, veled történt meg egyedül, és csodálkozol rajta, mint valami szokatlan dolgon, hogy hosszú utazásod s a sokféle vidék változatossága sem oszlatta el kedélyed nyomasztó bánatát? Szívet kell cserélned, nem égboltot. Kelj át a roppant tengeren, legyen, mint Vergiliusunk mondja, hogy földek, városok elmaradoznak – akárhová kerülsz, nyomon követnek bűneid. Valakihez, aki ugyanezt panaszolta, Szókratész így szólt: ,Miért csodálkozol, hogy utazásaid nem válnak hasznodra? Hiszen magadat hordozod körbe.”
Ha már utazás, ajánlanám azt a podcastepizódot, amelyik egyik kedvenc világutazómmal, Belényi Dániellel készült. Aki egyebek mellett azért utazik „jól”, mert igyekszik eközben nem turistáskodni, és kerülni a tömegturizmus úti céljait. Íme:
A Belényi Dani-epizódot kommentálhatod az epizód Facebook-posztja alatt vagy Disqus-szal az adás műsorjegyzeteit is tartalmazó cikk alatt.
SZÓ
Gesichtsentrée
Vannak szavak, amelyek mintegy a helyükre esnek, akár egy kirakós utolsó darabjai.
Mert hogy már rég megvan a helyük. Mivel hogy ismertük azt a jelenséget, azt a történést, amit ezek a szavak leírnak, megneveznek, csak éppen magát a szót nem ismertük még.
És most egyszerre csak, hopp, tudunk róla beszélni! Mert lett rá szavunk.
Egy ilyen szóval találkoztam a minap Márai Sándor 1950-es naplójában. Márai a naplóbejegyzésben arról ír, hogy a nápolyi kikötőben annak ellenére szemügyre tudta venni azt a kis hajót, amellyel pár nappal később Szicíliába utazott, hogy a kikötőnek azt a részét, ahol a hajó horgonyzott, az amerikai hadsereg lezárta (mivel éppen hadianyagot raktak ki a dokkban).
Márai egyszerűen besétált a lezárt területre. Ahogy írja
„[…] egyféle Gesichtsentréevel, a fellépésnek biztonságával, végül mindenhova be lehet menni.”
A biztos fellépéssel, „pofára” bemenni (amire ez a német-francia kiméra szó is utal: arc + belépés), szóval ezt jelenti a Gesichtsentrée. Amikor elvileg nem juthatnánk be, de mi annyira nagy magabiztossággal haladunk el az őrök mellett, hogy nekik eszükbe sem jut feltételezni, hogy nem oda tartozunk. (A Google találatai azt sugallják, a szó egyáltalán nem nemzetközi, mint pl. a l’esprit d’escalier. Nyoma csak magyar irodalmi szövegekben van.)
