Mai cétóth zenei rovatunkban: a Pomplamoose. Azaz a fentiekben már idézett Patreon-társalapító bandája. Ez a Pomplamoose áll elsősorban egy darab amerikai férjből (Jack Conte) és egy darab amerikai feleségből (Nataly Dawn). Meg az örömzenésznek tűnő barátaikból.
Azért írom, hogy „tűnő”, mert a csapat elsősorban a Youtube-ot használja arra, hogy zenéjét megismertesse a nagyközönséggel, és a fluid felállásban nyilvánvaló szempont, hogy a képernyőn „eladható” személyiségeket, figurákat, „arcokat” vonultassanak fel, miközben ezek az arcok egyáltalán nem a szomszédból beesett haverok, hanem profi zenészek. Profi válogatásban.
Amit tehát a Pomplamoose művel a Youtube-on, az már nem csak zene, hanem önálló showműsor: vendégzenészeiket (akik nem csak zenészek, hanem szerethető karakterek, történettel) úgy prezentálják a nézőknek, mint valami tehetségkutató műsor, csak éppen ehhez már nem kell kereskedelmi televízió. Ők maguk lesznek a kereskedelmi televízió.
Üzleti modelljük mégsem hagyatkozik a Youtube-ra. Mint ahogy Jack Conte az előző blokkban idézett podcastban elmondja: az egész Patreon ötlete onnan jött, hogy az egyik többszáz ezres nézettségű videójuk után a Youtube mindössze 160 dollárt utalt számlájukra. Azaz világossá vált, hogy az alkotókat lehúzzák. Így a Pomplamoose a Youtube-ot elsősorban hírverésre használja (bár gondolom egy tíz milliós nézettségű videóért valami értelmezhető összeget csak fizet nekik a Youtube), de bevételük főként a Patreonon befolyó támogatásokból, reklámajándékok (merch) értékesítéséből, valamint az így hirdetett élő koncertekből van.
Az ismertséget feldolgozásaik adják, de vannak saját dalok is bőséggel. Hogy tehát írok róluk, az nem zenéjüket reklámozandó történik (zenei ízlésem hírhedten egyszerű), hanem mert úgy érzem, munkásságuk esettanulmány a zeneipar átalakulásáról: amikor egy popegyüttes kereskedelmi médiává válik a hagyományosan vett kereskedelmi média kikapcsolásával.
És akkor legyen most tőlük mondjuk egy golyóálló dal (a billentyűknél Jack Conte, ének: Nataly Dawn, külön kiemelném Nick Campbell basszgitárost, aki enyhén autista megjelenésével ezeknek a videóknak mindenképpen sztárja – „guy on bass looks like the music is whispering terrible funky secrets to him”):
Vagy ez, ahol vendég is van, nevezetesen Mario Jose, aki épp kicsit funkosítja a Guns’n Roses slágerét:
