Talán kicsit imposztorkodásnak hat, de az előző blokk után nem azért szemlézem itt Anne Applebaum új cikkét, mert hogy szakmai-emberi kapcsolata Schmidt Máriával közismerten megromlott az elmúlt tíz esztendőben (az egy külön sztori, önmagában is izgalmas).
Inkább arról van szó, hogy a kollaboráció pszichológiája, amelyről tulajdonképpen az amerikai történész és publicista új írása szól, általában véve is elég érdekes témakör ahhoz, hogy a The Atlantic-ben megjelent esszénél hosszabban elidőzzek. (A szerzőnek egyébként a jövő hónapban jelenik meg új könyve Twilight of Democracy – The Seductive Lure of Authorianism címmel, amelyben az előretörő illiberalizmust elemzi. Sejtésem szerint kimerítően lesz benne szó Magyarországról is.)
Applebaum cikke nem egy diktatúra, hanem az amerikai politikai folyamatok apropóján született (a Trumppal „kollaboráló” republikánusoknak címezve), és azt vizsgálja, milyen késztetések hatására vagy önfelmentési stratégiák segítségével válhat valaki „kollaboránssá” extrém vagy rendkívüli körülmények között, miközben mások meg nem. (Akit esetleg nem annyira köt le a politika: szerintem sok helyen tettenérhetők ezek a stratégiák a „munkahelyi politikában” is.)
Applebaum legfőképpen a náci megszállás alatt álló Franciaország, illetve a kelet-német és kelet-európai kommunizmus történetéből idézett példákkal, illetve az e tárgykörben született szakirodalom felvetéseivel világítja meg mondandóját. (Megállapításai pedig izgalmasak lehetnek abban a magyar politikai szisztémában, amelynek ugye nevében is benne foglaltatik az „együttműködés”, miközben – az USÁ-hoz hasonlóan, politikai terrorról nem beszélhetünk.)
A cikkből tíz pontban próbáltam kigyűjteni, mi mindent említ Applebaum a kollaboráció lehetséges igazolásaként vagy okaként. (Ez tehát nem a cikk szigorúan vett tartalmi ismertetője, a lista sorrendben sem követi az eredeti, hosszú írásban említetteket, ráadásul saját szavaimmal igyekszem érthetővé tenni a vázlatos felsorolást – azt javaslom, aki precízen szeretné idézni az írást, olvassa el az eredetit. A felhozott, zárójeles magyar példák is az én példáim, Applebaum ezekről az esszében nem ír, bár egy helyütt az orosz Dumával együtt említi elrettentő esetként a kiürestíett magyar parlamentarizmust.)
Nos hát: ki mivel igazolja együttműködését?
- Alapvetően jó irányba mennek a dolgok. Lehet, sok mindenben rossz döntés születik „odafönn”, lehet, hogy sokan kapnak stallumot meg nem érdemelten, de az együttműködő azzal nyugtatja magát, hogy fontosabb kérdésekben jó irányba mennek a dolgok. (Magyarországra vonatkoztatva: pl. nem jönnek ide a migránsok, szép lett a Kossuth tér, bővülnek a családi adókedvezmények stb.)
- Hasznot remél belőle. Megélhetést, magasabb fizetést, létbiztonságot, pozíciót, hírnevet remél az együttműködő.
- Az ellenoldal sokkal rosszabb. Applebaum a francia kollaboráció történetéből idéz erre példát, miszerint a Vichy-Franciaországban létezett az „inkább Hitler, mint Blum!” felkiáltás. A zsidó származású Léon Blum több ízben is Franciaország – baloldali – miniszterelnöke volt a két háború között. Teljesítménye valóban sok kívánnivalót hagyott maga után, mindazonáltal nem egy bábállamban töltötte be pozícióját, szemben Pétain marsallal. (Magyar példával élve: jó-jó, de Gyurcsány.)
- Fél megszólalni. Mert elveszíti az állását, mert kiközösítik, magára hagyják, mert a senkiföldjére kerül. A hallgatás is lehet tehát az együttműködés egy formája. (Ha mindehhez fizikai bántalmazással, bebörtönzéssel fenyegető politikai terror is társul, a képlet még egyszerűbb. Magyarországon erről nincs szó – izgalmas jelenség, hogy a fortélyos félelem ennek ellenére igazgat.)
- Így védi meg az országot annak vezetőjétől. Funkcionáriusok körmönfont önfelmentési kísérlete: pozíciójukat ők csak azért őrzik meg egy vállalhatatlan rendszerben is, mert szerintük ha nem ők lennének ott, már semmi sem állná útját a vezető romboló hatású tevékenységének. Valójában tehát nem kollaboránsok, hanem hősök, akiket igazol majd a történelem.
- A konformizmus békessége. Ritkán felemlegetett, de nagyon is fontos késztetés: a gondolkodó ember számára van abban valami felszabadító, amikor a kínzó kérdésekkel való viaskodás helyett hirtelen elfogadja a hivatalos válaszokat. Így közösséget érezhet a tömegekkel, és nem áll többé állandó és fárasztó háborúban az állammal. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a fordulat után oly könnyen születik meg a pártdirektíváknak megfelelő cikk, a még ellenálló polgártársakat lejárató iromány. Az elidegenedésnek vége. Megkönnyebülés van, fellélegzés van: minden a helyére került.
- Muszáj közel maradni a hatalomhoz. A hatalom iránt mágikus a vonzódásunk: hogy ott legyünk, ahol a fontos döntések születnek. Minél közelebb azokhoz, akik hatalommal bírnak. Hogy részesei lehessünk nagy elhatározásoknak, még akkor is, ha a holnapi lépéssel éppen nem értünk egyet. Abban bízunk, úgyis lesz majd olyan, amivel igen. De addig is, ott lehetünk. Közel. Vannak, akiknek ez önmagában elég késztetés a kollaborációhoz.
- Cinizmus, nihilizmus. Igen hatékony önfelmentési stratégia a cinizmus, nihilizmus, szarkazmus, unalom. Semmi sem számít, hahaha. Ha a miniszterelnök is lop, csal, hazudik, nekem miért ne lenne szabad? Mindenki ezt csinálja, LOL. Elvekből nem élünk meg (kacsint).
- A tiltott gyümölcs vonzereje. Bár Applebaum az előző, cinizmusról szóló résznél tárgyalja cikkében, szerintem megér egy külön pontot az, ahogy modernkori populizmus felismerte, hogy a politikai korrektségben vagy csupán a civilizált közbeszédben korábban helytelenített, megvetett vagy tiltott nézetek igen vonzóak lehetnek azok számára, akik ezeknek tilalmát korlátként élték meg. Négerezni, buzizni, sorosozni, arról értekezni, miért kellene a nők választójogát megvonni, úgy tűnik, sokaknak egyféle felszabadulás-élmény manapság.
- Hisz benne. Ezzel el is jutunk egy viszonylag egyszerű ponthoz: amikor valaki tényleg hisz abban, aminek részévé válik. A pártban, az eszmében, a végső győzelemben.
A borítóképen: Anne Applebaum
