Amikor a legutóbbi podcastepizódban Hajdú D. Andrással beszélgettem, a kongói állapotok kapcsán szóba került egy nagy klasszikus, Joseph Conrad A sötétség mélyén című regénye. Illetve a fotós arról is beszélt, azt tapasztalta, a dzsungel mélyén helyenként már ott is volt mobiltelefonos térerő (sőt olykor mobilinternet is!) ahol öt éve még egyáltalán nem.
Mivel néha lassú a felfogásom, csak tegnap ötlött fel bennem, miként vált ez a telefónia a a még érintetlennek gondolt területek „civilizálásának” szimbólumává. Ami régen, a XIX. században, és előtte évezredeken át még a „fény volt”, ma a térerő.
Így, az említett a regény főhőse is, a Temzéről elmélkedve, a felgyulladó fényekről beszél (amely folyó akkorra már „civilizált” volt, szemben a sötétség mélyén kanyargó Kongó folyóval):
“Az aranyvadászok és a hírnév megszállottjai mind e folyam hátán indultak útjukra, kezükben kard és gyakran fáklya, a szárazföld hatalmának küldöttei, a szent tűz egy-egy szikrájának hordozói. Hány nagy eszme vitorlázott el e folyam árján egy ismeretlen világ rejtelmei felé?!… Hajósok álmai, országok magjai, birodalmak csírái.
A nap leszállt; félhomály borult a folyamra, és a parton lassanként kigyúltak a lángok. […]
– És ez is – mondta Marlow váratlanul – valaha a föld egyik sötét vidéke volt. […] Azokra az igen-igen régi időkre gondolok, amikor a rómaiak először jöttek ide, ezerkilencszáz évvel ezelőtt – a minap… Hogy azóta fény gyúlt ki a folyón […] de ez nem több, csupán hirtelen lobbanás a síkságon vagy villám cikázása a felhők között. Ilyen villanásban élünk – bár tartana, amíg csak a vén föld forog!”
Kapcsolódó podcastepizód:
#028 Hajdú D. András – Képek a végekről és emberek, akik fáklyát visznek a sötétben