Ebben a beköszönő írásban nyilván olyan kérdésekre kellene választ adnom, mint hogy mi végre jött létre ez a podcast (és a hozzá tartozó blog), mi a célja ennek az egésznek, és úgy egyáltalán, miből fog eléldegélni, amikor sem Lőrince, sem Árpádja nem vagyok senkinek, adófizetői pénz tehát nem fog itt házhoz állani.

Az élet nagy kérdései ezek, így legalább annyit bizonyosan állíthatok, hogy Az élet, meg minden a nevére máris rászolgált.

Még mielőtt megkísérelném a válaszadást, muszáj számot vetnem azzal a lehetőséggel is, hogy nincsenek válaszok ezekre a kérdésekre, mert ennek az egésznek így semmi értelme sincsen. Léte eleve abszurd, sziszifuszi sziklagörgetés.

Ha ugyanis belegondolok abba, mi történt a magyar sajtóban (vagy a magyar sajtóval) a közelmúltban, és mi történik benne mostanság, akkor rögtön arra a következtetésre kell jutnom, hogy a fűben heverészni, pitypangszárat rágcsálni, és felhőket nézegetni sokkal értelmesebb foglalatosság, mint ilyen oldalakat összehegeszteni, valamint podcastokat és cikkeket, blogbejegyzéseket gyártani rá.

Hogy mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek, és végül ezt az oldalt létrehoztam, a podcastot elindítottam (amúgy mindkettőt teljesen egyedül, mindenféle technikai segítség nélkül), annak persze oka van. Szám szerint három is. Úgynevezett megérzésekről beszélhetünk, meglátásokról, mármint a podcastok jövőjét illetően. És hát ezek elég makacsul megragadtak bennem ahhoz, hogy a pitypangrágcsálás helyett a hegesztést válasszam.

1. Itt a podcastforradalom

Először is, hiszek abban, hogy a podcastok világa Magyarországon is forradalmi változás, robbanás előtt áll. Tőlünk nyugatra ez a forradalom nem hogy elkezdődött, de — az elmúlt két év történései azt mutatják — már dübörög. Olyannyira, hogy a nagy hirdetésszervezők és a nagy hirdetők is úgymond rámozdultak erre a piacra, a méréseket szabványosítják, a folyamatot kiszolgáló technológiát rohamléptekben fejlesztik.

A podcastokat meg tényleg hallgatja boldog-boldogtalan, vagyis egyre többen: az Egyesült Államokban például már a lakosság negyven százaléka rendszeresen. (Aki esetleg nem tudná, mi az hogy podcast, ne szégyellje magát, és semmi esetre se essen kétségbe: Magyarországon még sokan vannak ezzel így, annak ellenére, hogy nincs benne semmi varázslat, mert tulajdonképpen olyan ez, mint egy rádióműsor – csak éppen akkor hallgatod, amikor épp időd van rá, vagy jobb dolgod nincsen. Szóval a kezdőknek itt van egy kis ismertető a kezdeti lépésekhez.)

Mindezek miatt erős a sejtésem, ezen a téren olyan változásoknak lehetünk majd tanúi a médiában világszerte, mint amilyeneket például a tévésorozatok műfajának megújításakor tapasztalhattunk a kétezres évek elején (amúgy ígéretes jövő előtt áll a podcastoknál a fikciós műfaj is: újra felfedezik a rádiójátékot, természetesen sorozat formában).

Azaz nem reménytelen, hogy a magyar hirdetők is hamarosan, vagy éppen igen hamar rájönnek arra, hogy érdemes erre a piacra jobban odafigyelniük. (És akkor Stop Soros hirdetések nélkül is lehet rentábilis egy ilyen vállalkozás, talán már a nem túl távoli jövőben.)

2. Mindez segítheti a minőség forradalmát is

A különféle toplisták azt is mutatják, hogy a legnépszerűbb podcastok tőlünk nyugatabbra valamiképpen majdnem mind intelligens, elgondolkodtató, de legalábbis ismeretterjesztő tartalmat közvetítenek. (Hosszasan lehetne elemezni, miért van ez így – szerintem ez a jelenség részben e média jellegéből is következik: a gondolatokat, ismereteket közlő műsorok, legyen szó politikáról, életmódról vagy tudományról, valahogy mindig jobban megéltek a rádióban, mint a képernyőn).

Nem véletlen, hogy ez a podcast (és blog) is olyan tematikát célzott meg, amellyel erre a folyamatra rácsatlakozhat. (Hogy pontosan milyet, arról bővebben itt lehet olvasni.)

3. A közszolgálati média szétverése lehetőség

Jóllehet Németh László már évtizedekkel ezelőtt megfogalmazta, miféle kívánalmakat kellene támasztani a magyar közmédiával szemben ahhoz, hogy az valóban a nemzet javát szolgálja (vagyis „közszolgálati” legyen), ez a törekvés Magyarországon lassan teljesen kiveszik az állami pénzből finanszírozott sajtóból. Legalábbis az már gyanítható, a minőség forradalma nem ott fog szárba szökkenni.

Ám ez egyben lehetőség is. Lehetőség arra, hogy legalább részben a podcastok tölthessék be az így keletkezett űrt. Lehetőség, hogy olyan új magyar sajtóuniverzum szülessen, ahol a kreativitásnak és eredetiségnek nem tud versenytársa lenni a központosító tohonyaság.

Magad uram, ha szolgád nincsen

Persze elég nagyképű lenne azt állítanom, hogy ezzel a kísérlettel én itt a minőség forradalmát képviselem. El kell árulnom például, hogy bár sok-sok évet töltöttem szerkesztőként a magyar sajtóban, sosem rádióztam. És hát — egyelőre — magam vagyok szerzője, riportere, hangmérnöke és rendszergazdája is itt minden egyes podcastepizódnak. Azaz én is most tanulom ezt az egészet, így nem hiszem, hogy nagy előnyöm lenne azokkal szemben, akik most találkoznak a podcast fogalmával először életükben.

Ám szerintem ez is lehetőség, azaz tulajdonképpen jó dolog. Eleve, ez ilyen műfaj: nem igényel nagy befektetést. És a tény, hogy így is belevágtam, remélhetően másoknak is bátorságot ad majd arra, hogy megpróbálják. És hogy jobbak legyenek benne, mint én.

Mert úgysem versenytársak leszünk az ilyesmiben. Az első fecskék sosem azok. (És most nem kezdenék felsorolásba, hányan vannak és voltak nálamnál sokkal fecskébbek széles e honban: olyanok, akik már évek óta készítik műsoraikat, és várják, vagy bíznak benne, hogy rájuk virrad majd ez a forradalom. Nevek nélkül is óriási elismerés mindannyiuknak!)

Szóval, minél többen próbálkoznak magyar nyelvű podcasttal, annál inkább növekedni fog a hallgatók tábora is. Amely hallgatók aztán újabb és újabb műsorokat fedeznek majd fel maguknak keresztül és kasul. Jó kis láncreakció lehet belőle, finom kis borulópont, kellemes atomvillanás.

Az első fecskék között lenni amúgy is menő. Még akkor is, ha végül nem mi csináljuk a nyarat.