Óriási képzavarral élve mondhatnám, állatorvosi ló (legyen állatorvosi turul) az, ami Budapesten, a XII. kerületben zajlik a „Turul-szoborként” elhíresült emlékmű körül. (Mert hogy példa ez arra a szomorújátékra, ami a XX. századi történelmünk körül vagy apropóján van műsoron ma a magyar politikában).
Adott tehát egy emlékmű, ami állítólag a II. világháború kerületi áldozataira emlékezik. Teszi ezt egy olyan totemállattal, amit az adott időszakban kisajátítottak a nyilasok. Akik a legtöbb esetben ugye nem áldozatok voltak ekkoriban, hanem elkövetők. Még durvább: több egykori nyilas is szerepel vagy szerepelt az áldozatokat felsoroló nevek között. Egyebek mellett a kerületi polgármester, Pokorni Zoltán nagyapja.
A 444 cikkéből – amely hivatkozik Az élet, meg minden podcast Zoltán Gábor íróval készült, „megrendítő” interjújára – kibomlik ez az abszurd dráma, ahogy az is megtudható, hogy a 2005-ben állított emlékmű utólagos vizsgálatára felkért szakértői bizottság arra az eredményre jutott, hogy
„17, az emlékművön szereplő személy esetében dokumentumok bizonyítják a nyilas párttagságot, négy esetben pedig a tömeggyilkosságokban való aktív részvételt is. Az emlékművön szereplő áldozatok listája viszont nagyon hiányos, közel 400 áldozat neve hiányzik róla, és a források hiánya miatt számos név még nem ismert.”
- Sajátos kelet-európai abszurdként végül a kerületben olyan előterjesztés született, miszerint nem bontanak, de átneveznek: a turul első világháborús emlékműként funkcionálna tovább, a II. világháború áldozatainak építenének egy újat, immár nyilasok nélkül. A Válasz Online cikke ezt gyakorlatilag jó kompromisszumként tárja elénk – az előbb linkelt 444-cikkből is kiderül, nem én vagyok az egyetlen, aki ezt nem így gondolja.
- Ahogy az Azonnali cikkéből kiderül, az önkormányzat végül elfogadta ezt a kompromisszumos javaslatot.
- És hogy végül miért nem kockáztatta meg az önkormányzat az egyébként egykor engedély nélkül épített emlékmű bontását? Gyaníthatóan amiatt, hogy időközben sajátos (szélső)jobboldali zarándokhellyé vált, a kerület vezetése pedig nem meri megkockáztatni a konfrontációt saját szavazóbázisával. Hogy milyen helyet tölt be a mai magyar radikális jobboldal eszmevilágában ez a „kegyhely”, arra jó példa György Attila cikke a Magyar Nemzetben, amelyben a szerző jószékelyember módjára nyílt fizikai fenyegetést is kilátásba helyez (úgy tűnik, ez a kisiskolás-macsós-bicskázós fíling valami bevett „erdélyi” védjeggyé vált – ld. még Demeter Szilárd, a székely utcai verekedő): „Tudtommal ma még ez az ország Magyarország, a turul jelkép, és aki hozzányúl, minimum letöröm a kezét.”
