Honnan került a jóga a nyugati világba? Indiából, vágta rá erre majdnem mindenki az elmúlt 100 évben. Svédországból – vágta rá a kérdésre a Telex cikke, amely elég nagy felzúdulást okozott magyar jógás körökben. Olyannyira, hogy az ügyben még a Magyar Jógaoktatók Szövetsége is sietett közzétenni állásfoglalását.
A Telex ugyanis arról írt: kevesen tudatosítják a mai nyugati jógagyakorlók közül, hogy a
„friss kutatások szerint […] a jóga alapjait nem Indiában, hanem Svédországban fektették le a 19. század végén. A gyakorlatok pedig izgalmas kulturális pingpong során jutottak el Indiába, hogy onnan pattanjanak vissza nyugatra, már színes, keleti köntösben.”
A dolog azonban ennél kicsit összetettebb, így a sommás megállapítás, bármennyire is jól hangzik, ebben a formában nem fedi a valóságot.
A Telex-cikk nem teljesen friss, már a novemberi hírlevélben el akartam sütni, de annyira érdekelt a téma, hogy elolvastam annak a könyvnek az idevágó fejezeteit, amelynek megállapításai alapján a dolgozat született. Mark Singleton művéről, a Yoga Body: The Origins of Modern Posture Practice-ről van szó. (Gyanítom, a Telex írása nem a könyv alapján, hanem a könyv kapcsán született cikkek átolvasása után készült. Tehát: a „friss kutatások” esetünkben a 2010-ben megjelent könyv anyagát jelentik).
Bár a Telex cikke egy Pehr Henrik Ling nevű svéd költő gyakorlatait említi a ma ismert jóga ősforrásaként, Singleton könyvéből kiderül, hogy nagyobb szerephez jut ebben a történetben a dán Niels Bukh „Primitív gimasztika” nevű (egyébként Ling metódusára épülő) rendszere, amely tulajdonképpen brit katonai közvetítéssel terjedt el az akkori gyarmati Indiában, hogy aztán a hindu (nacionalista) ébredés egészségmozgalmára is hatással legyen.
A 20. század elején ezek a testkultúra-mozgalmak ugyanis szorosan összefonódtak a politikával, hiszen, ahogy a Telex-cikk is fogalmaz, a nacionalizmus „kapcsolatot látott az erős nemzet és a polgárok acélos teste közt.” Nem véletlen tehát, hogy a Bukh-féle szisztéma igen népszerű lett a náci Németországban, maga Bukh pedig idővel a nácizmus lelkes támogatója lett.
Bár alapvetően igaz, hogy a XX. század derekáig kanonizált jógagyakorlatokra nagy hatással voltak a kor nyugati gimnasztikai rendszerei is, azért a helyzet nem annyira egyszerű, hogy a ma Európában és Amerikában ismert jóga a „svédtornából” jön, punktum.
Addig stimmel, hogy a ma legdivatosabb két nagy jógairányzat, az Astanga jóga és az Iyengar jóga „ősatyja” Krisnamacsarja volt. Az is kiderül a komoly kutatások alapján megírt könyvből, hogy Krisnamacsarja amolyan kísérleti ember volt, és valóban beépített ezt-azt a saját gyakorlatsoraiba (mindent, amiről úgy gondolta, „működik”). Tehette, mert a mysore-i maharadzsa által státuszba vett guru jógaórái inkább kiegészítették azt a nyugati stílusú testnevelés-oktatást, aminek az uralkodó a 30-as években fontos szerepet szánt a fiatalság nevelésében. A helyi gimnasztika- és egyéb tornaórák így csupán méterekkel arrébb zajlottak Krisnamacsarja foglalkozásaitól.
A lényeg, hogy az indiai mester sok mindent beemelt nyugati tornagyakorlatokból saját rendszerébe, csakúgy ahogy a 30-as években Indiában népszerű iskolai testnevelésanyagokból is, és ezt vegyítette a jógatradícióval (ezen az 1938-as filmfelvételen megcsodálhatjuk az akkor már ötven éves mestert).
Ez a mix olyannyira jól sikerült, hogy – amint Singleton könyve megállapítja – „a Bukh kézikönyvének első kiadásában szereplő gyakorlatok közül legalább 28 megdöbbentően hasonló (vagy teljesen azonos) a [Krisnamcsárja-tanítvány] Patthabi Jois astanga-sorozatában” lévőkkel.
Ám az astanga-jóga három sorozatából csak az elsőben 41 ászana van, azaz van ott bőséggel más is. Méghozzá „valódi”jóga az indiai hagyományból. Ezért is jegyzi meg Singleton, hogy Krisnamacsarja „tanítása egyszerre jelentette a kulturális adaptációt, a radikális innovációt és a tradcióhoz való hűséget.” (Kiemelés tőlem.)
Vagyis volt mit mihez adaptálni.
A Magyar Jógaoktatók Szövetségének a Telex-cikkre közzétett közleménye így fogalmaz: „az alap ászanák nem az általuk említett 20. század eleji svéd költőtől valók, hanem az ősi jógahagyományokból. A 15. és 17. század között keletkezett Hatha jóga pradipiká 15, a Gerandha szamhita 32 ászanát említ, a Hatha ratnavali pedig már precízen leír 84 alap ászanát.” (Itt jegyezném meg, hogy Singleton újabb, 2017-es könyve a jóga ősibb, indiai forrásaival foglalkozik, vagyis aligha állítható, hogy Singleton a jógát „svédtornának” tartja.)
Bár nem vagyok a kérdés szakértője, az astanga-jóga első sorozatát, meglehetősen ügyetlenül, magam is gyakorlom olykor-olykor. Így talán még azt hangsúlyoznám: egyedülálló és semmihez sem hasonlítható ebben a mozgásrendszerben a gyakorlatok alatt következetesen „végigvitt” jógalégzés-technika, amely eleve megkülönbözteti ezt a szisztémát az európai gimnasztikától.
Ezek után talán nem nehéz belátni, hogy itt nem arról van szó, hogy a „svédtorna” érkezett vissza Európába indiai közvetítéssel. Sokkal inkább arról, hogy egy zseniális tanító (Krisnamacsárja) miképpen illesztette be a nyugati tornagyakorlatokat az indiai hagyományba, majd hogy ez a szintézis hogyan gazdagította aztán az egész világot.
Talán nem áll messze az igazságtól, ha azt írom: minden valamirevaló tradíció és tanító így működik.
(A fotón: Krisnamacsarja bemutatót tart fiatal tanítványaival a maharadzsa udvarában.)