Asimov női rajongói előkerülnek egy olyan könyvben is, amely átfogó, rendszerező igényű mű a sci-firől, történeteinek típusairól, a történetek mögött rejlő filozófiáról (vagy gondolkozásbeli hibákról, bántó ostobaságokról). Ez a mű Stanislaw Lem Tudományos-fantasztikus irodalom és futorológia című könyve, amely először 1970-ben jelent meg Varsóban (a nekem meglévő magyar kiadás 1974-es). A könyvet amúgy a sci-fi szerelmesei közül sokan utálják, pont azért, ami miatt szívemnek kedves: a lengyel író láthatóan nagy élvezettel szedi ízekre az 50-es és 60-as évek sci-fi irodalmát, kritikája pedig helyenként tényleg bántó, sőt kifejezetten gonosz (ez nekem eléggé bejön, ráadásul a könyv a Netflix korában is jó eligazítást nyújt a különféle sci-fi zsánerekről, toposzokról és közhelyekről).
Lem úgy általában nem sokra tartotta az amerikai sci-fi-t, elsősorban azért, mert (szerinte) sok szerző megragadt valamiféle pubertáskori infantilizmusnál, illetve hogy (szerinte) az amerikai írók szeme előtt inkább a pénzkereseti lehetőség lebegett, mint az elképzelt jövő. Ebből botrány is lett: az amerikai sci-fi írókat tömörítő Science Fiction Writers of America 1973-ban ugyan tiszteletbeli tagjául fogadta, de később a szervezet visszavonta ezt a címet tőle (sokak szerint ebben nagy szerepe volt Lem gyilkos kritikájának), mondván, hogy miután művei már az USA-ban is megjelennek, időközben jogosulttá vált a „mezei” tagságra is. (Lem ezek után visszautasította a felajánlott rendes tagságot.)
Az alábbi részlet a könyvből Asimov, a robotok, a sci-fi és a nők „viszonyáról” szól (és jól illusztrálja azt a kissé lekezelő, hátbaveregetős attitűdöt, ami talán sztárallűr, talán a férfiak uralta hatvanas-hetvenes évek – ld. még : Mad Men – lenyomata, de akár az amerikai sci-fi helyenként tényleg előtüremkedő infantilizmusának tünete is lehetett):
„Említett cikkében I. Asimov elmondja, hogy fantasztikus krimijének (Gyilkosság az fővárosban) hőse, a detektívnek segédkező Daneel Olivaw robot-android alakja olyan nagy érdeklődést keltett a nők körében, hogy temérdek levelet kapott tőlük; ezekből a levelekből Asimov, mint mondja, megtudta, hogy »ha a gépi ember eléggé emlékeztet egy férfira, aki méghozzá vonzó is, varázsa a nőkre ellenállhatatlan«.
Megállapítását a következőkkel támasztja alá: valahányszor androidokról írt történeteket, a mű megjelenése után beérkező posta a szokásostól eltérőnek bizonyult, amennyiben csaknem egészében nőktől származott; ez annál is különösebb, mivel a science fiction olvasói között a férfiak nagyjából 3:1 arányú többségben vannak. Végül hasonló reagálás mutatkozott az Egyesült Államokban azokkal a tévéjátékokkal kapcsolatban, amelyekben Mr. Spock szerepelt, aki ugyan nem robot, de „földönkívüli”, tehát az „idegenek” képviselője, erős, tökéletesen kiegyensúlyozott, tisztán intellektuális, érzelmektől mentes személyiség; nos, a tévéközönség nőnemű része Mr. Spockért is meglehetősen lelkesedett.”
