Gyilkos dolog az álmatlanság. Szó szerint is, hiszen az alvászavar, az alváshiány súlyos betegségek tünete lehet, vagy elősegítheti komoly bajok kialakulását. Ám előfordulhat az is, hogy a gyakori éjszakai vagy kora hajnali megébredés épp azért gyötör minket, mert szervezetünk megpróbál visszatérni ahhoz az alvási ritmushoz, amely szerint az ember évezredeken át éjszakai pihenőjét töltötte.
Mert hogy másképp töltötte, egészen a közelmúltig. A közelmúltig, ami esetünkben most az ipari forradalmakat, vagy még inkább, a villanyvilágítás elterjedésének korát jelenti. Az emberek többsége ugyanis a régi korokban éjjelente nem egyetlen etapban, hanem két részletben pihente ki magát, és a két alvási szakasz között gyakran egy-másfél órát ébren töltött (erre jellemzően valamikor hajnali egy és négy óra között került sor). Ezt a köztes időt virrasztásra, imára, olvasásra vagy éppen szerelmeskedésre fordították eleink.
Honnan tudjuk ezt?
- Korabeli költők, írók, történetírók munkáiból, melyekben bőséggel találunk említést, utalást arra, hogy több ezer éven át bevett szokás volt az éjszakai pihenést két szakaszra osztani. Gyakran előfordul az „első alvás” vagy „második alvás”, illetve az „első álom”, „második álom” kifejezés is, és a szövegekből az is kiderül, a kor emberének nem is kellett magyarázattal szolgálni arra, mit jelent ez, hiszen mindenki számára magától értetődő volt, miről van szó.
- A modern alváskutatások eredményei is alátámasztják ezt. Azaz megfelelő körülmények biztosítása esetén az emberi szervezet, úgy tűnik, automatikusan visszaáll erre a kettős alvásciklusra.
[irp posts=”1107″ name=”#001 Lukács Csaba – A Magyar Hang szerkesztőségében felgyújtott ezer dolláros csekk és Kim Dzsongun tábornokainak extázisa”]
Első alvás és második alvás
Roger Ekirch amerikai történészprofesszor 2005-ben megjelent könyvében (At Day’s Close: Night in Times Past) kultúrtörténeti források tömkelegét vonultatta fel annak bizonyítására, hogy évezredeken át a nyugati ember számára is ez a két szakaszra elkülönült éjszakai alvás volt a természetes, magától értetődő formája a pihenésnek. Ekirch több mint ötszáz helyen talált utalást erre a világirodalomban, illetve korabeli bírósági jegyzőkönyvekben, de természeti népeknél tett kultúrantropológiai megfigyeléseket is idéz annak alátámasztására, hogy ez az „alvásminta“ világszerte általános volt.
E szövegeket vizsgálva az a kép rajzolódik ki, hogy az első alvási ciklus sötétedés után kezdődött, és az egy-másfélórás „szünetre” kora hajnalban került sor.
Érdemes példaként egy igen jellemző részt idézni Cervantes regényéből, az először 1605 és 1620 között megjelent Don Quijotéból, amely regény ugye még az ipari forradalmak kora előtt született. A könyv 68. fejezetének elején ez áll:
„Don Quijote hódolt a természet törvényének, átaludta az első álmot, de már a másodiknak nem engedett; nem úgy mint Sancho; második álma nem volt soha, mert az első is eltartott alkonyattól reggelig, ebből is kitűnt, milyen jó az egészsége, s gondtalan a szíve.”
A szöveg alapján arra következtethetünk, hogy mindkét szereplő alvási szokása némileg eltért attól, ahogy az emberek többsége akkoriban aludt (azaz két részletben) — ezért is érdemes megemlítenie ezt az anomáliát Cervantesnek.
Gyermeknemzés alvásszünetben
Az idézetből esetleg azt a könnyelmű következtetést vonhatjuk le, hogy az „első álom” utáni virrasztás csupán az elmélkedő, gondolkodó, vívódó ember alvásritmusára volt jellemző. Ám ez igen félrevezető megfigyelés lenne. Az „első” és „második” alvás általános volt, csak éppen az emberek többsége – Don Quijotéval és a szigorú regulát követő szerzetesekkel szemben – visszaludtak az ébrenlétet követően. A kor embere pedig gyakorta nem elmélkedésre fordította ezt az ébren töltött időt. Ekrich idéz egy 16. századi francia orvosi kézikönyvet például, amely szerint a gyerekfogantatáshoz nem a hosszú, fárasztó napot követő, lefekvés utáni időszak a legalkalmasabb, hanem az első álomból való megébredés utáni órák. A javallat állítja, ilyenkor nagyobb az élvezet, és „jobban is csinálják” a párok a szerelmeskedést.
De akinek épp nem akadt ilyen jellegű késztetése, jellemzően ez volt az az időszak, amikor lehetett rakni a tűzre, másoknál pedig a természetes ritmus része volt, hogy ilyenkor végezték szükségletüket. Angol utazók például arról számoltak be, hogy a korabeli Írországban az első álmukból ébredő férfiak ki sem mentek a házból, hanem egyszerűen a kandalló hamujába vizeltek. (Manapság sokszor valami baj jeleként értékeljük, ha valaki éjszaka járkál ki a mosdóba.)
Arra is számtalan utalás van, hogy a virrasztás idején az elme is kicsit másképp működik, és azok, akik viszont elmélkedésre, szellemi tevékenységre használták fel ezt az időt, gyakran ilyenkor találtak megoldást a nap során felmerült elméleti problémákra. Leonardo da Vinci feljegyzéseiben olvasható például, hogy hasznosnak találta, ha az éjszaka során (a sötétben az ágyában fekve) képzeletében felidézte a nappal tanulmányozott dolgokat. Tobias Venner, a 18. században élt angol orvos pedig arra figyelmeztetett, hogy azok a diákok, akik kénytelenek éjszaka tanulni, tegyék ezt az első alvásuk után, mivel ekkor frissen láthatnak munkához.
Mondhatnánk persze, hogy mindez lehet csupán a középkorban az életvezetésre is nagy hatással bíró szerzetesrendek virrasztási gyakorlatának hatása , de antik szövegekben is gyakorta felbukkan ez az alvási minta. Plutharkosznál, a Párhuzamos életrajzok című munkájában találtam például, hogy a szerző ezt jegyzi meg a lelkiismeretes Brutusról:
„Ekkortájt, midőn a háború kitörésével minden ügy intézése az ő kezébe futott össze, és minden gondja az előttük álló eseményekre irányult, esti étkezése után kis időre elszunnyadt, majd az éjszaka hátralevő részét sürgős ügyei végzésével töltötte. Ha dolgait elvégezte, és még maradt rá ideje, könyvet olvasott a harmadik őrváltásig, akkor jelentkeztek nála ugyanis a centuriók és katonai tribunusok.”
Bár Plutharkosz nem ír erről kifejezetten, a szövegből kiderül, hogy Brutus csak rendkívüli időszakokban maradt ébren a virrasztás után. (A harmadik őrségváltás ideje hajnali három óra körül volt.)
A régi idők embereinek az is nyilvánvaló lehetett, hogy az első alvás volt az, amelyben mélyebb volt az álom, és amely leginkább szolgálta regenerálódást. Boccaccio Dekameronjában bukkantam például erre a passzusra, amely arról szól, hogy aki igazán szeretné meglepni ellenségeit, erre az időszakra időzítse a támadást:
„A nemes úr, ki sajnálta Aldobrandinót, készséggel figyelmezett a zarándok szavaira, s minekutána sokat beszéltek e tárgyban, a zarándok útmutatása szerint első álmukban rajtaütött a két egytestvér fogadóson és szolgájukon, és könnyűszerrel elfogta, és már-már kínpadra akarta vonatni őket […]”
Az éjszaka nem volt tréfadolog
Az eltérő alvásciklus fő oka egyébiránt az éjszakai világítás hiánya volt. Az éjszaka az ebből a szempontból valóban „sötét“ középkor (de mondhatnánk itt akár ős- vagy ókort) embere számára veszedelmes időszak volt: ekkor indultak rablásra rendszerint a bűnözők is, a sötét pedig a törvényen kívüli élet, a prostituáltak vagy egyéb kétes foglalkozást űzők, vagyis elsősorban a társadalom peremén vagy azon kívül élők, vegetálók birodalmát jelentette. Az éjszakai életre így a gazdagabbak sem nagyon vágytak.
Emiatt jellemzően az éj leszálltával a bezárkózás ideje jött el, a legtöbben nem éreztek késztetést arra — kivételes alkalmaktól eltekintve —, hogy köztereken, kocsmákban, fogadókban dorbézolják át az éjszakát.
A BBC egy 2012-es cikke idézi Craig Koslofsky egyetemi professzor könyvét (amely gyakrolatilag az éjszakai élet kultúrtörténete), miszerint ekkoriban
„még a gazdagok is, akik pedig megengedhették volna maguknak a gyertyafényt, jobbnak látták másra költeni a pénzt. Nem volt presztízse vagy társadalmi rangja későig fennmaradni.“
Így a napi ritmus szigorúan követte a napszakok változását is. „A nap nyugodni tér, leszáll a csendes éj, már búcsút mondunk“ — énekelhette a német polgár vagy földműves a jól ismert dalt. (Tehát viszonylag új az a városi késztetés, hogy az éjszaka az intenzív élet színtere legyen, ahogy a Neurotic egyik dalának szövege sugallja:„Mikor a nap lemegy, én felkelek. Felcsörgetem a partneremet.“)
Ekirch úgy találta, hogy az alvásritmus az ipari forradalmak hajnalán , a 17. századtól kezdett megváltozni. Egyrészt az egész napot kitöltő, fárasztó bérmunka az egybefüggő, nyolc órás alvás felé szorította a szegényebbeket.
Ahogy Az ember tragédiájának londoni színjében a hatékonyságot szem előtt tartó (vad)kapitalista is oly érzékletesen megjegyzi:
„Erősebben kell hát befogni őket, Dolgozzanak fél éjjel gyárainkban, Elég pihenni a másik fele, Kinek álmodni úgysem célszerű.“
A közvilágítás és az összeesküvések kora
Ám azoknak az élete, akiknek álmodni úgymond továbbra is célszerű volt, szintén gyökeresen megváltozott. A tehetősebbek életritmusát az egyre tökéletesedő otthoni világítás, a napirend tervezését a napszakoktól függetlenítő zseb- és faliórák elterjedése, valamint elsősorban a városokban egyre kiterjedtebb közvilágítás változtatta meg. Azelőtt az éjszaka közlekedők még a nagyobb városokban is lámpahordozókat béreltek fel, hogy orra ne bukjanak a sötétben, vagy le ne csapják őket a rablók egy utacasarkon. (1715-ben Budán, amely városban ekkor még nem volt közvilágítás, a közbiztonság javítása érdekében rendeletet hoztak, amelynek értelmében tilos volt éjjel lámpás vagy gyertya nélkül az utcán tartózkodni. Ez magával hozta a lámpahordozó mint foglalkozás kialakulását is.)
Az első, éjszaka is folyamatosan kivilágított belvárossal egyébként Párizs büszkélkedhetett, ahol ennek kiépítésére 1667-ben került sor: kezdetben üvegbúra alá helyezett gyertyákkal oldották meg ezt a feladatot. (Mindennek lehetett szerepe abban, hogy Párizst később „a fény városaként“ kezdték el emlegetni, bár az elnevezés inkább a felvilágosodás korának meghatározó szellemi és kulturális központjára utalt).
Aztán a század végéig már több már ötven európai városban volt közvilágítás, amelynek nyomán az éjszakai életet birtokba vehette a polgárság és az arisztokrácia is.
A közvilágítás mellett egyébként az éjszakai városi élet más okokból is intenzívebbé vált. A már idézett Koslofsky szerint az európai vallásháborúk korszakában (reformáció-ellenreformáció) a protestánsok és katolikusok hozzászoktak ahhoz, hogy üldöztetésük idején éjszaka, titokban tartsák szertartásaikat, így köztiszteletben álló polgárok is elkezdtek sajátos éjszakai életet élni. A napnyugta utáni társasági élet szokása aztán lassan elterjedt olyanok körében is, akiknek konspirációs okokból egyébként erre már nem volt szüksége.
Mindenesetre egészen biztos, hogy a világítás fejlődése erősebb társadalmi hajtóerőt jelentett a változáshoz. Roger Ekirch szerint 1920-ra – a villanyégő elterjedésével – teljesen eltűntek a korabeli szövegekből a két alvásciklusra történő utalások. Azaz a XX. század elejére az első és második alvásra osztott pihenés kikopott a nyugati ember életéből.
Újabb kutatások: a sötétben visszaáll a régi rend
Ami igazán izgalmas: tudományos kutatás is bizonyította, hogy a fent részletezett, két részre tagolódó alvásciklus felel meg leginkább az ember természetes igényeinek.
Az amerikai Országos Mentálhigiénia Intézet (National Institutes of Mental Health) a kilencvenes években végzett ezzel kapcsolatban nagyobb szabású kísérleteket. Ezek során azt találták, azok a kísérleti alanyok, akiket rászorítottak arra, hogy ismét a napszakok természetes változását kövesse alvásritmusuk, igen hamar visszatértek az éjszakai pihenésnek ehhez az ősibb, kétfázisú formájához.
A kísérletet vezető Thomas A. Wehr a tesztalanyokat arra bírta (képzeljük csak el, volt egy csomó ember, akit azért fizettek, hogy eljárjanak aludni Dr. Wehr laborjába!), hogy négy héten keresztül olyan napirendet követve térjenek nyugovóra, amely szerint feltételezhetően a villánylámpákat, a nagyvárosi nyüzsgést és a kiberszexet nélkülözni kénytelen elődeink éltek. (A kutatási eredményeket a New York Times egy 1995-ös cikke, valamint a BBC már említett írása alapján részletezem, magam természetesen nem vagyok szakértője ennek a kérdésnek. Ennek a kérdésnek sem.)
Csakhogy a különbséget érzékeltessük: a ma embere naponta átlagosan tizenhat órát tölt el a napfény vagy mesterséges fény meghatározta környezetben (ébrenlétét tehát a villanyizzó és a szintén igen elterjedtté vált, életvitelszerű kávéfogyasztás egyaránt segíti), míg nyolc órát sötétben. A kutatók ezt az arányt megváltoztatták a kísérlet során: a tesztalanyok napi tíz óráig voltak napfényes környezetben, 14 órát viszont ablak nélküli, sötét szobában töltöttek.
Azt találták, hogy a napi szobafogság alatt a résztvevők korábbi 8 órás, egybefüggő alvási rendje 12 órás pihenőidővé alakult át, ám eközben a kísérleti alanyok átlagosan csak egy órával aludtak többet mint azelőtt: két jól elkülöníthető alvási szakaszra vált szét éjszakai életük. A pihenés az első, 4-5 órán át tartó, koraesti alvási szakasszal kezdődött, és a szintén 4-5 órán át tartó második, hajnali alvási szakasszal zárult. A kettő közti időt pedig az éjszaka közepén egy jellemzően nyugodt, feszültségmentes ébrenlét töltötte ki.
Az első, koraesti alvást legfőképpen a mélyalvás jellemezte. Ennek sajátossága, hogy ilyenkor alszunk a legmélyebben, az agyhullámok is ebben a szakaszban a leglassabbak, az idegrendszer aktivitása minimálisra csökken. Ez az alvási szakasz szükséges a regenerációhoz, ahhoz, hogy másnap kipihenten ébredjünk. De az is jellemzője ennek a fázisnak, hogy az alvót ilyenkor igen nehéz felébreszteni – tehát nem véletlenül állt Boccaccio történetében a támadóknak szóló tanács, hogy az „első alvás” idején kell rajtaütniük ellenségeiken.
A második, hajnali alvásszakaszt az úgynevezett REM-alvás jellemezte (ez az alvási fázis onnan kapta nevét – REM=rapid eye movemenet, azaz gyors szemmozgás –, hogy ilyenkor a szem gyors mozgást végez minden irányban, miközben a végtagok átmenetileg nem képesek a mozgásra). Az REM-fázisban felerősödik az agy aktivitása, leginkább ekkor álmodunk, és gyakran fel is ébredünk rövid időre, igaz, gyorsan vissza is alszunk, ami miatt erre sokszor nem is emlékszünk.
Jókedvünk tele
Az első és a második alvás közé ékelődő ébrenléti szakasz viszont sajátos: Dr Wehr kutatásai során az agyhullámok vizsgálata azt jelezte, hogy leginkább a meditáció állapotára emlékeztet.
A kísérlet mesterségesen kikényszerített, „hosszú éjszakája” alatt más érdekes változást is feljegyeztek. Eszerint a prolaktin nevű hormon mennyisége, amely szervezetünkben az alvás alatt rendszerint majdnem megkétszereződik, a kísérleti alanyoknál már akkor megnövekedett, amikor a mesterséges sötétszobába léptek, és az ott eltöltött idő egésze alatt, tehát 14 órán keresztül magas maradt (azaz nem csak a két alvási szakasz során). Ez pedig megmagyarázhatja azt a nyugalmat, amit a résztevevők éreztek a pihenőidő alatt. (Az egyebek mellett a nőknél a tejkiválasztást is elősegítő hormon ugyanis ilyen nyugalomérzetért is felelős.)
Eközben a szintén a hipotalamuszban termelődő és alváshormonként is emlegetett melatonint is nagy mennyiségben pumpálta az agy a kísérleti alanyok szervezetébe egészen reggelig. A testi fejlődést, regenerációt szabályozó növekedési hormon szintje is magas maradt egész éjszaka.
Amikor azonban a kísérletben résztvevők visszaálltak a napi nyolc órás, egybefüggő alvásra, a melatonin termelése szervezetükben lecsökkent. Prolaktinból ugyanaz a mennyiség képződött, ám nem 14, hanem mindössze 8 óra alatt. Mindeközben a „tesztalanyok” testhőmérséklete enyhén emelkedett ahhoz képest, mint amit a mesterséges, elsötétített körülmények között mértek a kutatók.
A villanyvilágítás előtti korok emberének alvásritmusa persze nagyban igazodott a nappalok és éjszakák természetes váltakozásához. Azaz a 14 órás sötétség a téli időszakra volt jellemző, míg a nyolc órás alvási idő a rövid éjszakák hónapjaira korlátozódott.
Tekintve, hogy ma már ez utóbbi alvásritmus jellemzi életünket egész éven át (a villanyvilágítás télvíz idején is nappalt varázsol az éjszakába) Wehr doktor meg is jegyezte: manapság „születésünktől fogva halálunkig örök nyárban élünk”.
Pedig lehet, ebből a szempontból néha jó volna egy kis tél.
