Szegény Yuval Noah Hararinak meggyűlt a baja Orbán Viktorral. Nem olyan konfliktus ez persze, amely az izraeli sztárszerző és a magyar miniszterelnök között dúl, hiszen Harari új könyvében egyetlen egyszer sem írja le Orbán Viktor nevét, sőt, Magyarország is mindössze egyszer szerepel a könyvben – mintegy mellékesen, egy felsorolásban.

Hiába szól a 21 lecke a 21. századra című mű a közeljövő világát megrengető politikai és társadalmi változásokról, Harari számára a magyar illiberális demokrácia egyelőre nem tűnik olyan találmánynak, amely külön is említést érdemel. (Vagy csak nem látszik annyira másnak ahhoz képest, ami Oroszországban zajlik.)

Szóval ez a konfliktus elsősorban Harari magyar olvasóit foglalkoztathatja. Mert mióta csak a Magyar Nemzet 2017-ben megírta, hogy „Orbán Viktor kedvenc szerzőjévé vált az izraeli történész”, jó eséllyel minden magyar úgy olvassa a könyvet. Úgy, hogy vajon felfedi-e a guru, mi járhat a magyar vezető fejében.

Sajnos ki kell ábrándítanom a leendő olvasókat: a szerző legújabb, harmadik munkájából ez nem fog kiderülni. Annak, ami viszont kiderül a könyvből, Orbán Viktor nagy valószínűséggel nem fog örülni.

Az állandósuló vészhelyzet

Mert hogy Harari a 21. század nagy kérdéseit boncolgatva elég egyértelműen ír arról, miért tartja zsákutcának, valamint a leszakadást konzerváló, hibás modellnek a nacionalizmust túlhajtó, a hatalomhoz közel álló oligarchákat kedvezményező illiberális modellt (miközben Harari nagyon is pozitív színben tünteti fel az egészséges patriotizmust). Egy helyütt könyvében például így ír:

„Oroszország valóban alternatív modellt kínál a liberális demokráciával szemben, de ez a modell nem alkot koherens politikai ideológiát. Inkább politikai gyakorlatról van szó, amelyben pár oligarcha monopolizálja az ország vagyonának és erejének jó részét, amit aztán a média kontrolljára használ, hogy ténykedését elrejthesse, uralmát bebetonozhassa.”

Majd így folytatja:

„A média fölötti monopóliumával az uralkodó oligarchia minduntalan másokat hibáztathat kudarcaiért, a figyelmet pedig a külső veszedelmekre terelheti – legyenek ezek valósak vagy képzeletbeliek. Ha az ember ilyen oligarchia uralma alatt él, mindig van valami olyan válság, amely elsőbbséget élvez az olyan unalmas dolgokkal szemben, mint az egészségügy vagy a környezetszennyezés. Ha az ország idegen megszállással vagy ördögi felforgatással kell, hogy szembenézzen, kinek van ideje a túlzsúfolt kórházak vagy a szennyezett folyók miatt aggódni? A válságok véget nem érő folyamának előállításával a korrupt oligarchia korlátlan időre meg tudja hosszabbítani uralmát”.

Arról nyilván lehet vitatkozni, hogy az orosz modellről írottak mennyire alkalmazhatók Magyarországra, azt gyanítom azonban, hogy az előbb idézett két bekezdés olvastán sokan fognak ráismerni Mészáros Lőrincre, a magyar sajtó kormányzati „kiegyensúlyozására”, a Soros György diabolikus machinációit leleplező állami propagandára, valamint a migránsveszedelemre, amely 2015 óta a kormánypárt szinte egyetlen meghatározó politikai üzenetévé vált.

Hogy azért ne legyenek kétségeink a szerző álláspontjáról Magyarországot illetően, Harari elég világosan fogalmazott a francia Le Point magazinnak adott és szeptember végén megjelent interjújában, amelyben így nyilatkozott:

“Vannak államok, amelyek régebben liberális demokráciák voltak (vagy úton voltak afelé, hogy azzá váljanak), de már nem azok, mint például Törökország, Magyarország és Oroszország. Most már ezek illiberális demokráciák, sőt diktatúrák.”

Ha ehhez még hozzávesszük, hogy Harari pozitív példaként és megőrizendő egységként említi az Európai Uniót, nem éppen rajongója Netanyjahu izraeli miniszterelnöknek, akit a Fidesz mindinkább keblére ölel, elrettentő példaként festi le a palesztin területek hi-tech izraeli kontrollját (mint ami a jövőben máshol is megvalósulhat), félrevezető tézisnek tartja a civilizációk összecsapásáról szóló elméletet (hiszen szerinte a civilizáción belüli viták – például a bevándorlásról és a globális felmelegedésről – sokkal inkább meghatározóbbak lesznek, mint például az iszlám világ és a keresztény vagy szekuláris Európa közötti különbségek), akkor elmondhatjuk, hogy Harari tényleg nem a Nemzeti Együttműködés Rendszerének popfilozófusa.

A választható történetek száma nulla?

Persze amikor a történészguru a megerősödő helyi nacionalizmusokról ír, nem állítja, hogy eleve sikertelenségre van ítélve ez a kísérlet. Sőt, lehetséges forgatókönyvként számol azzal, hogy az antiliberális formula megerősödhet a következő évtizedekben. Viszont elég nyilvánvaló, nem hisz abban, hogy ez a modell képes lesz globálisan meghatározó „történetet” alkotni. És legfőképpen nem hisz abban, hogy ez a narratíva képes lesz a globálissá váló problémákat (felmelegedés, nukleáris fegyverkezés, technológiai forradalmak) kezelni. Ami miatt szerinte egy ilyen fejlemény rendkívüli kockázatokat rejt magában.

Jó-jó, de milyen „történetekről” van szó? Harari minduntalan hangsúlyozza könyvében: az emberek nem tényekben, egyenletekben és számokban gondolkodnak, hanem történetekben. És minél egyszerűbb ez a történet, annál jobb, hatékonyabb a sztori. E megközelítésben a szerző épp ilyen, a világot értelmező narratívaként mutatja be a nagy világvallásokat és a patriotizmust is, amelyek mind pozitív erőként is működhetnek, hiszen megteremtik a lehetőségét annak, hogy emberek tömegei közös célok érdekében együttműködjenek.

Csakhogy korunk egyik legnagyobb dilemmája a könyv szerint éppen az, hogy elfogytak a még jó szívvel választható, univerzális politikai történetek. Mert mindegyikük megbukott. Eszerint 1938-ban még három nagy, a történelem és a társadalom egészét értelmező ilyen történet közül választhatott az emberiség (fasizmus, kommunizmus, liberalizmus). 1968-ban már csak kettő (a két utóbbi) közül, míg 1998-ban egyetlen történet (liberalizmus) vált meghatározóvá. A 2008-as pénzügyi világválságot, és ennek folyományaként a liberális gazdasági és politikai rendszerbe vetett hit megingását követően azonban a még választható történetek száma nullára csökkent.

Nyilvánvaló tehát, hogy íródik már egy új. Csak az nem világos, mi lesz az. És a 21 lecke sincs segítségünkre abban, hogy erről pontosabb tudásunk legyen. Már csak azért sem, mert Harari ezekről a történetekről és narratívákról már elég kimerítően értekezett előző könyvében, a Homo Deus-ban, és az új mű lapjain legfeljebb csak visszatérnek ezek a már alaposan körüljárt gondolatok.

Ahogy azt is elmondta már, hogy „választható” történet számára az, amely képes koherens és politikai szempontból is fenntartható választ adni az olyan drámai technológiai változásokra, amelyeket ő a fennálló társadalmi rendet szétbomlasztó, megváltoztató újításoknak tekint. Szerinte a 21. században ilyen felforgató erő a biotechnológia és az információs technológia területein lezajló forradalom.

A haszontalan osztály

Hogy milyen következményekkel jár majd ez a forradalom, arról nagyon sok érdekes adalék szerepel a könyvben, a szokásos témáktól (automatizáció, tömegessé váló munkanélküliség) a meredekebb meglátásokig (a gazdagok és szegényebbek között kialakuló biológiai szakadék lehetősége). Itt nyilvánvalóan az elmúlt években a sajtóban publikált cikkeit szerkeszti bele könyvébe Harari, ezért egyszerre lesz munkájának erénye témáinak sokszínűsége és hátránya csapongó vonalvezetése.

KAPCSOLÓDÓ CIKK: Márai Sándor és a robotok – Immár teljessé vált a teljes napló

Elgondolkodtató meglátása például, hogy tömegek alapvető élménye lesz az, a jövő elsuhan mellettük. Szinte naponta olvassuk például a biotechnológiai áttörésekről vagy a mesterséges intelligencia újabb és újabb alkalmazási területeiről szóló híreket, de a legtöbbünk ezekből a fejleményekből csak a címszavak szintjén ért valamit, ha egyáltalán. Ám ha nem is értjük mindig pontosan, mi történik, a feleslegességünkről szóló megérzéseink helytállóak lehetnek: a robotok és algoritmusok nem csak munkahelyeinket vehetik majd át, de sok esetben döntéseket is hoznak majd helyettük. Először a világtörténelem során tehát kialakulhat egy olyan többség, amelyet Harari „haszontalan osztálynak” nevez, megjegyezve:

„Talán a 21. században a populista lázadások nem egy olyan gazdasági elit ellen irányulnak majd, amely kizsákmányolja az embereket, hanem egy olyan ellen, amelynek már nincs szüksége rájuk.”

Ez a küzdelem, jegyzi meg a szerző, kilátástalanabb lehet az eddigieknél, hiszen a jelentéktelenség ellen sokkal nehezebb harcolni.

Mindeközben ez a jelentéktelenség forrása lesz annak a szélsőséges egyenlőtlenségnek is, amely könnyen a jövő társadalmainak jellemzőjévé válhat. A haszontalan osztály helótái nem halnak éhen, valamilyen formában garantált jövedelmük elegendő lehet ahhoz is, hogy ne érezzenek minduntalan késztetést a lázadáshoz. Ám eközben gyermekeik az esélyétől is elesnek attól, hogy az elit előtt nyitva álló tudásra vagy éppen a tudomány által nyújtott és versenyelőnyt jelentő lehetőségekre szert tegyenek (például a biotechnológiának az emberi teljesítményt javító, vagy az emberi életet akár korlátlanul meghosszabbító felfedezéseire). Ez pedig hovatovább a gazdasági elit biológiai elkülönülését is eredményezheti: a Homo Sapiens mellett megjelenik egy új faj, a tudomány által módosított és szuperképességekkel felruházott emberé.

Digitális diktatúrák

A sokféle prófécia és apokaliptikus vízió ellenére az egész könyvet valamiképpen összefogja, áthatja az a nyomasztó meglátás, amit a Homo Deusban már szintén kifejtett a szerző. Nevezetesen az, hogy az ember szabad akarata valójában nem létezik, mivel döntéseink – „az ételválasztástól a párválasztásig” – „a lehetőségeket a másodperc tört része alatt kiszámoló sok milliárd neuron eredménye. Amit emberi intuícióként szoktak dicsérni, valójában mintafelismerő képesség.”

Méghozzá az esetek többségében viszonylag csapnivalóan működő „mintafelismerés”, ezért is lehetséges az, hogy a politika és a gazdaság szereplői egyre ügyesebben képesek döntéseinket befolyásolni.( „Tetszik vagy sem, a választások és referendumok nem arról szólnak, hogy mit gondolunk. Hanem arról, mit érzünk.”)

Ha viszont nincs szabad akarat, és ennyire befolyásolható kis majmok vagyunk, akkor „a demokratikus politika Muppet-show-vá mutálódik”, és mi magunk lehetünk azok – érzékelve saját döntési mechanizmusaink elégtelenségét – akik majd mind több döntést adunk át a hatékonyabb algoritmusoknak.

Hogy valóban képes-e leírni a tudomány biokémiai folyamatokként érzelmeinket, és valóban ennyire előre jelezhető-e az emberi viselkedés, arról persze nem vagyok meggyőződve. Ám kétségtelen, e tudás nélkül is utat nyithat a digitális diktatúrák felé az, ha úgy érezzük, érdemes életünk mind nagyobb szeletének igazgatását a hatékonyabbnak gondolt algoritmusokra bízni.

A másik út az ilyen rezsim megvalósulásához az, hogy egy ilyen társadalmi rendszer eleve hatékonyabbnak bizonyulhat a demokráciáknál. És itt Harari elgondolkodtató kijelentést tesz a 20. század diktatúráiról. Nevezetesen, hogy ezek a zsarnokságok arra törekedtek, hogy minél több információt és hatalmat összpontosítsanak egy helyen (központi gazdaságirányítás, az állampolgárok totális kontrollja stb.). És ebbe bele is buktak. Mivel hogy a XX. század technológiája nem tette lehetővé, hogy ezt az óriási mennyiségű információt elég gyorsan feldolgozzák, a döntéseket elég gyorsan meghozzák a központban. A 21. század információs technológiája azonban már képes erre, így könnyen lehet, hogy ami száz évvel ezelőtt gazdasági hátrányt jelentett (a totális állam számára), az előnyt jelent majd most – legalábbis a gazdasági hatékonyságot tekintve.

Több mint sci-fi?

A könyvből persze érezhető, hogy mindez a szerző számára sem kívánatos forgatókönyv, és Harari nem szívesen szakítana a liberális demokrácia narratívájával. Ám a szerző tanácstalansága is kitetszik. Egy helyen például a liberális modell „frissítésének” szükségességéről beszél, máshol viszont arról, hogy a liberalizmus a jövőben elveszítheti praktikus előnyeit. Megint máshol azzal ejt rémületbe minket, hogy a digitálissá váló diktatúrák sokkal hatékonyabban lesznek képesek kiaknázni a technológiai újítások kínálta lehetőségeket.

Az izgalmas meglátások ellenére olykor az lehet a benyomásunk, mintha Harari túl sok sci-fit nézett volna. Nem azzal van baj, hogy egy egész fejezetet szentel annak, miért tartja a műfajt az ismeretterjesztés és társadalomkritika legfontosabb területének manapság – ez találó felvetés. Inkább azzal, hogy nehéz eldönteni, mely víziói szerepelnek csupán gondolatkísérletként a könyvben, és mely meglátásait veszi maga is komolyan a történész.

Ezen úgy tűnik, az sem segít, hogy Harari – mint ahogy ezt könyvének végén leírja – napi két órát gyakorolja a folyton kalandozó elme megfigyelését és lecsendesítését célul kitűző Vipaszána meditációt (ami egyébként döbbenetesen fegyelmezett emberre vall.) A meditációs gyakorlat pozitív tapasztalataiból fakadhat ugyanis a szerzőnek az a programja, amely megpróbálja egyéni üdvtannal, életstratégiára tett javaslattal pótolni a nagy kérdésekre adandó, de elmaradt válaszokat. Íme Harari megoldási képlete könyvében: ismerjük meg elménket azelőtt, hogy ezt az algoritmusok megteszik.

És ezen a ponton szerintem nagyon sok olvasóban felötlik majd a megválaszolatlanul hagyottak mellett egy további nagy kérdés: annak ellenére, hogy lebilincselő olvasmány a 21 lecke a 21. századra, sok-sok okos és aktuális gondolattal, tulajdonképpen miről is akart most írni Harari?


Yuval Noah Harari: 21 lecke a 21. századra
Animus kiadó, 2018
304. oldal

A cikk kicsit rövidebb, nyomtatott változata a Magyar Hang szeptember 28-i számában jelent meg. Hogy mi is az a Magyar Hang? A megszüntetett Magyar Nemzet újságírói által alakított, csak az előfizetők pénzéből gazdálkodó és ezért teljesen független hetilap. A Magyarországon egyedülálló kezdeményezést te is támogathatod előfizetéssel vagy más módon az újság honlapján.

A cikkben szereplő idézetek a könyv szeptember megjelent, angol nyelvű kiadása alapján kerültek a szövegbe. A magyar kiadás megjelenése október közepén várható.