CIKK
Rogán és Habony csapkodja térdét örömében
Bár a kormányzati kommunikációban ez úgy jelenik meg, hogy az új Nemzeti alaptanterv (NAT) miatt csak az elvetemült „balliberálisok” kiabálnak, a Válasz Online páros interjújából az derül ki, hogy ez nem így van. A szerző, Bódis András két konzervatív gimnáziumigazgatót szólaltatott meg (szép hosszan) az ügyben. A tanulságos páros interjúban leginkább az az elszomorító, hogy az éles kritikát megfogalmazó szakemberek nem merték vállalni nevüket: attól tartottak, hogy a tanári közösséget, ahol dolgoznak, emiatt retorziók érhetik. Egy rövid idézet az ilyenformán „Wass Ferenc” és „Herczeg Albert” által elmondottakból:
„Rogán Antal és Habony Árpád nyilván csapkodja a térdét örömében, hogy sikerült ideológiai háborút kreálni a NAT-ügyből is, hogy újra összecsapnak az állítólagos nemzetiek meg az állítólagos nemzetellenesek; ez a taktika eddig bejött a propagandafelelősöknek. Mi viszont nem vagyunk boldogok, sőt sírunk, ha a tantestületeinken belül is elkezdődik az egymásnak feszülés.”
- Bódis Andrással már készült Az élet, meg minden podcaston beszélgetés:
#016 Bódis András – A NER-lovagok lelkivilága és a Válasz Online története
Hazárd megyéink lordjai
Miképpen váltak Magyarországon a megyei közgyűlések kiüresített szervezetekké, amelyek fő feladata mára a vidéki pártfunkcionáriusok finanszírozása lett? A G7 bőségesen adatolt cikke kitűnő példája annak, milyen az, amikor egy téma ott van az orrunk előtt, de ahhoz, hogy észre vegyük, szükség van némi rutinra és a területen való jártasságra. Mint a cikk írja:
„A megyei önkormányzatok megszüntetése eléggé úgy néz ki, hogy semmilyen érzékelhető hatással nem lenne a mindennapi életre, viszont közel ötmilliárd forintot lehetne ezzel megtakarítani. Igaz, több száz jól fizetett, a vidéki pártépítés szempontjából fontos politikusi állást kellene ehhez feláldozni.”
Okosságok a hazai podcastpoiacról
A magyar podcastpiacról, illetve annak felfutásáról, várható fejleményeiról indított sorozatot a Kreatív reklám- és marketingipari szaklap portálja. Bár engem nem kérdeztek erről, sok más podcastert és kiadót igen. Ami a legfontosabb (hízeleg hiúságomnak), hogy mégsem hiányzom a cikkből: már az elején toplistás podcastként említik Az élet, meg mindent. Köszi 😁
- Ha már itt tartunk, és esetleg eddig lemaradtál volna róla, íme a legutóbbi epizód a podcaston (🔴 az új adás a jövő hét elején jön 🎧):
#024 Bodoky Tamás – Jachtok, oligarchák, repülők és az Átlátszó története
Vörös vonal
Újabb nemzeti „konzultáció”, újabb papírpocsékolás, ugorjunk – gondolhatnánk. Ám Bakó Bea, az Azonnali főszerkesztője közérthetően magyarázza el, hogy a „börtönbizniszről” szóló kormányzati kampány miért más, és miért sokkal veszélyesebb, mint az eddigiek. És hogy miképpen lesz része a független bíróságok bedarálását célzó mestertervnek. Nem szokásom riogatni, de azt hiszem, ezek a szavak itt tényleg indokoltak :
„Ez olyan súlyos vörös vonal, hogy a CEU elüldözése hozzá képest piszlicsáré ügy volt.”
Egy vérből valók
Úgy tűnik, a magyar vér csak addig nem eladó, amíg tart a Nélküled című nóta a stadionban. Hogy egyébként jó biznisz, ez derül ki a Válasz Online sorozatából. Élő Anita tényfeltáró írása egy olyan, igencsak jövedelmező üzletről szól, amelynek egyik főszereplője Bayerné dr. Matusovits Andrea, a kormányzati megmondóember Bayer Zsolt felesége. Illetve, az általa vezetett Országos Vérellátó Szolgálat. A cikk szerint: vérplazma-biznisz magyar vérrel, külföldi céggel, verseny nélkül, ki nem adott szerződésekkel.
KIEGÉSZÍTÉS:
A vérellátós sztori tegnap és ma tovább bonyolódott, miután Bayer Zsolt szerdán a Magyar Nemzetben vette védelmébe a felesége vezette intézményt, és több tényállítást is tett cáfolatként a válaszos cikkre reagálva.
Egyben a Válasz Online szerzőjét támadta a sorozatban foglalt állítások miatt, megjegyezve, hogy „becstelen és felelőtlen gazemberek pőre politikai és üzleti okokból megpróbálnak hangulatot kelteni a vérellátó és annak vezetője ellen”. (Az ügy érdekessége, hogy akkor most úgy fest: vezetőjének férjén keresztül kommunikál közérdekű információkat a publikummal egy állami intézmény – erre mondják: ezt nem láttam jönni.)
Élő Anita ma egy újabb cikkben reagált a Magyar Nemzetben megfogalmazott vádakra. És kitart eredeti cikkének legfontosabb állításai mellett.
A lényeg: mivel a fejleményeket egy kétheti hírlevélben aligha lehet követni, azt javaslom, hogy akit ez a sztori érdekel, figyelje a Válasz Online-on megjelenő cikkeket (ahol mindkét fél álláspontját, vagyis az előzményeket is részletesen ismertetik), illetve ha lesz még e kérdéskörben a publicistának mondanivalója, kövesse Bayer Zsoltot – saját álláspontjának részletes megismerése céljából – a Magyar Nemzetben.
Trump a modern építészet ellen
Donald Trump amerikai elnök kötelezővé tenné, hogy az új szövetségi épületek eztán klasszicista stílusban épüljenek (a csúnya, modern irányzatok helyett). Tekintve, hogy ennek a tervezett elnöki rendeletnek sok teteje nincs (egy neoklasszicista épület is lehet unalmas, semmitmondó és randa, ahogy egy brutalista is komfortos és lenyűgöző, és persze fordítva), nem nehéz észre venni, hogy itt a kultúrháború újabb frontjáról, a polgárháborús politikai logika újabb diadaláról van szó.
Vagyis a kultúrkampfról, amelyben a viták egyre inkább öncélúak, és csupán a politikai táborok feltüzelését, mozgósítását célozzák. Különösen szembeszökő ez most Trump esetében, aki amúgy – olykor kifejezetten giccses, de semmiképpen sem neoklasszicista – beton és üveg felhőkarcolókat építtetett Amerikától Indiáig a világ több nagyvárosában. (Bővebben a tervezett elnöki rendeletről ajánlom az Octogon cikkét, az angolul olvasóknak pedig a The New York Review of Books füstölgését, amely szépen felfesti az úgymond szellemtörténeti kontextust is. )
IDÉZET
A szomszéd, aki „bolsevikinek” tartja a vásárcsarnok tornyát
A modernitással szemben táplált félelmekről – amelyek politikai kiaknázására szép példa a Trump-féle terv – az egyik legelgondolkodtatóbb példát és magyarázatot Zoltán Gábor Szomszéd című esszéregényében olvastam. A könyv egyik részében a szerző a budapesti, Krisztina körúti vásárcsarnok toronyórájának történetén keresztül szemlélteti az ilyesfajta szorongást az újtól. Előbb Márai Sándort idézi, egy bekezdést az Egy polgár vallomásaiból, amely bekezdés arról szól, hogy a helyiek utálták a „az újonnan épült »modern« vásárcsarnok tornyán a számjegytelen, újmódi toronyórát, amelynek cifferblattján számjegyek helyett rovátkák jelezték az időt – »olyan bolseviki«, mondták a cselédek is, s lassan értettem, mit is akartak mondani.”
Zoltán Gábor kikutatta, hol is volt pontosan ez a háborús sérülései miatt elbontott vásárcsarnok, a könyvben felvázolja az épület történetét, és továbbfűzi Márai (egyébként nem éppen pozitív) megjegyzését, méghozzá így:
„Valakik egyszer csak ráébredtek, hogy mi történik, amikor az ember az órájára néz: a mutatók helyzete alapján villámgyorsan megképződik benne az idő. Aki nem tanulja az órát, hanem ismeri, az nem silabizálja ki minden egyes odapillantáskor a számlapra festett számokat. Azokra kizárólag a tanulónak van szüksége, az órát használók elsöprő többsége számára tökmindegy, hogy arab vagy római, egyszerű vagy cikornyás, fekete-fehér vagy színes számjegyekkel látják el a számlapokat, azok mind ugyanúgy fölöslegesek. A számok nélküli számlap ennek a felismerésnek a terméke és emlékműve. Akik pedig felhorgadnak a számok hiányán, azok az új felismerések és általában a fejlődés ellen tiltakoznak. Minden bizonnyal félelemből: hogy ők esetleg nem boldogulnak egy számjegy nélküli számlapos világban, amelyben további új felismerések további, beláthatatlan módosításokat idézhetnek elő. Akik boldogulni tudnának, ne vághassanak eléjük.”
KÖNYV
Tom Wolfe: From Bauhaus to Our House
Mindezzel nem állítom, hogy ne lehetne kritizálni a modern építészet bűneit (Zoltán Gábor is így fogalmaz az eltűnt vásárcsarnok helyén magasodó épületről: „ahol most a szálloda – Finta József siralmas monstruma – áll”.
Szóval, nyilván mindenki kapásból tud sorolni akár lakókörnyezetéből is ilyen borzalmakat. Tapasztalataim szerint ezek a szörnyszülöttek leginkább három ok miatt jelennek meg:
- Pénzhiány. Vagyis az épület, a tervek és így a fantázia vég nélküli „olcsítása”.
- Sznobizmus. Amikor minden csak azért is új, más, divatos, még akkor is, ha emiatt lakhatatlanná vagy fenntarthatatlanná válik az épület.
- Ideológia. Talán a legveszedelmesebb a modern épületek esetében. Amikor valamiféle elvont fogalom („letisztultság”, „funkcionalitás” stb.) érvényesítése megelőzi az olyan világi hívságként kezelt szempontokat, mint a használhatóság, élhetőség vagy az épületet majdan birtokba vevők közérzete.
Főként a két utóbbi jelenség sziporkázó humorral megírt, helyenként elborzasztó példákat felvonultató kritikája, hovatovább a modern építészet bűnei elleni vádirat Tom Wolfe From Bauhaus to Our House című könyve (amely, annak ellenére, hogy a nyolcvanas évek elején született, és elég rövid, ha jól érzékelem, sosem jelent meg magyarul). Vagyis, ha valaki erre vágyik, olvashat a „bolsevikizésnél” sokkal szórakoztatóbb, tájékozottabb és okosabb bírálatot. Tervezőkről például, akik azzal terrorizálták megrendelőiket, hogy nem rakhattak függönyt a hálószobaablakokra, mert az összezilálta volna az egységes hatást, vagy olyan építészekről, akik visszatértek a tulajdonos házába, és kidobatták vele az időközben a sivárság enyhítésére beszerzett, színes párnákat a nappaliból, mert azok zavarták a „letisztult” miliőt.
Igaz, Tom Wolfe könyvével aligha lehetne tömegeket felheccelni.
