A szabadság földje

A napokban volt a bemutatója a Nyomik című magyar filmnek, amely önmeghatározása szerint „dokumentum akció” (a trailer itt megnézhető). És úgy érzem, az utóbbi évek legizgalmasabb, legeredetibb magyar road movie-ja. Már csak azért is, mert a főszereplők (Báder Richárd, Nagy Zsolt, Tóth Károly, Tunyogi Imre) közül hárman kerekesszékben élnek.

Surányi Judit filmje négy, fogyatékossággal élő fiúról szól, akik nyaralni indulnak a Balatonra. Őket követi a kamera a klasszikus légy a falon módszerrel. És a Nyomik nem szépít, nem romantizál, de – bármennyire frivolnak is tűnik ezt így leírni – mégis szabadságélmény. Hiszen inspiráló, katartikus az a bátorság és személyes autonómia, amit hősei a nézőknek közvetítenek.

Magyarországon az ilyen eredeti alkotásoknál már szinte meg sem kell említeni, de azért idevésem, hogy természetesen ez a film is szerelemből készült. Vagyis az alkotók ingyen dolgoztak ezen a 45 perces mozin. Ez a minőség terén azonban nem jelent kompromisszumot: Bordás Róbert, Buk Miklós és Surányi Ádám operatőrök munkája mesteri, Vranik Krisztián finoman szőtt zenéje pedig a képsorokkal együtt emlékezetes atmoszférát teremt (és elnézést, hogy itt nem sorolom fel a teljes stábot, hiszen mindenki megérdemelné az említést).

Ha már a road movie zsánernél tartunk, idekívánkozik egy kép. A minap láttam – még a kiállítás bezárása előtt, az utolsó pillanatban – a Műcsarnok Reigl Judit tárlatán. (Tudom, most sokan utáltok, de azt hiszem így is időszerű lesz a következő pár bekezdés.)

A kép címe: Autóstoppal Ferrara és Ravenna között (1948-1950)

A Fidelio tavalyi cikkéből (2023-ban volt Reigl Judit születésének századik évfordulója) is kiderül, hogy a szegény sorból induló absztrakt festő

„1946-ban jutott ki a római Magyar Akadémia ösztöndíjával Olaszországba, másik három csoporttársával, Bíró Antallal, Böhm Lipót Poldival és Zugor Sándorral – ma már a »Négy Apostol«“-ként emlegetik őket.”

Az ösztöndíj lejárta után a magyar festőnek nehéz volt visszazsugorítani magát Rákosi börtön-Magyarországába. Hazaérkezésekor útlevelét elvették, és csak 1950-ben, kilencedik próbálkozásra sikerült átszöknie a nyugati határon:

„Az emberben feltámad egy ösztön. Azóta sem tudom, hogy mikor, merre kell menni, akkor tudtam. Amikor átmentem az angol zónába, megcsókoltam a földet. Nem az osztrák földet, hanem a szabadság földjét.”

Ezen a képen, ezen a kortárs ikonon amúgy a négy apostolból kettő szerepel (Reigl Judit és Böhm Lipót Poldi), valamint Betty Anderson brit képzőművész. De most nem is ez a fontos. Csak annyi, hogy elképzeltem, ahogy Magyarországról kiszabadulva az apostolok ott zötyögnek egy teherautón a háborúból ébredő Olaszországban. És hogy milyen lehetett szabadnak lenni ott és akkor, az országúton.

Talán már értesültetek róla, hogy Az élet meg minden podcast nyert a Szabad Média pályázaton (a pályázatot az USA budapesti nagykövetsége támogatja). Azért ez a megfogalmazás, hogy „már”, mert napok óta tart a hergelés emiatt az állammédiában (az egykori Szabad Nép stílusában). Tehát a nép ellensége lettem, az imperialisták láncos kutyája, aki az amerikaiak pénzén tör Magyarország „szuverenitására”, és esténként talán kolorádóbogarakat is szór repülőről a hon virágzó kertjeire.

Három dolgot szeretnék műsoron kívül erről megjegyezni:

Most hogy ismét van olyan államvédelmi hatóságunk („szuverenitásvédelminek” hívják), ahol belső ellenségnek gondolt állampolgárokat vegzálnak majd (egyelőre még csak jelentéseket írogatnak róluk), nekem tényleg gyomorgörcsöm lett ettől az egésztől (bár büszke vagyok arra, hogy a listán szerepelek).

Azért lett gyomorgörcsöm, mert én ebben nőttem fel.

Apámat 1956 után „hűtlenségért” tizenöt évre ítélték, ebből tíz és fél évet le is ült. De szabadulása után, egészen ‘88-‘89-ig tartott a rendszeres zaklatás és ellehetetlenítés. Erről az állandósult szemétkedésről vannak élénk emlékeim gyerekkoromból.

Persze én én vagyok, az apám meg (nyugodjon békében) az apám – nem szeretnék mások érdemeivel feltűnősködni (neki pedig aztán három emberre való érdeme van hazafiságból és helytállásból). De hát nem is volt célom, hogy röhejes muszáj Hamletként ebben a labirintusban bolyongjak. Csak hát úgy tűnik, feleim, sokadmagunkkal ránk zárták itt az ajtót, és sehogy sem tudjuk kiverekedni magunkat a XX. századból.

Mindeközben furcsa olvasni az állammédia kirohanásait olyanoktól, akik számára ismeretlen a tisztességes verseny fogalma, és akik például (és ezeket a példákat hosszú oldalakon át sorolhatnám) saját podcastjaikat (szemben az én magánbefektetésemből és a hallgatók hozzájárulásából felépített eszközparkkal) egy közpénz-százmilliókkal kitömött „kávéház” stúdiójában veszik fel, fizetésüket pedig – álhirdetések közbeiktatásával – az államtól kapják. Ez nem konzervativizmus. Ez a bolsevik sajtómodell.

Bár ez elég egyértelmű, mivel jó eséllyel erről is hazudozni fognak, ideírom: Az élet meg minden podcast szerkesztésébe, tartalmába eddig sem szólt bele senki, és ezután sem fog. Érteni vélem, hogy ez ugyancsak irritáló azok számára, akik életüket olyan függelemben töltik, ahol folyton megmondják, mit kell gondolniuk. Ezzel nekem nincs dolgom, mégis szívből kívánom a mielőbbi szabadulást nekik is. Mert szabadnak lenni jó. Igaz, néha kétségtelenül nehéz.

Mire fordítom ezt a pénzt?

Hogy a lényegről is írjak: a linken elérhető táblázatban feltüntetett pénzösszeget arra nyerte el a műsor, hogy videós kapacitásait bővítse, és hogy az egyszemélyes műsorkészítésből (én lennék ez az egy személy) egy kicsit el tudjon lépni a csapatmunka felé.

A megújult hírlevélről

Ha már itt egyszemélyes műsorkészítésről esett szó, ahogy azt magatok is láthatjátok, végre újra van havi hírlevél, azaz Stósz. Hosszú, több hónapos (műsorkészítés melletti) „kalapálás” gyümölcse ez, amelynek az volt a célja, hogy a Stósz elkészítése egyszerűbbé váljon (a hírlevél egyes blokkjai megjelennek a műsor honlapján is, és a „hírlevélmotor” most már az egyes epizódok adatait tartalmazó táblázattal is úgymond integrálva van). Szóval ez kicsit több időt vett nekem igénybe, mint azt az első prototípusnál gondoltam, és még van mit finomítani rajta, de most már úgy működik, ahogy megálmodtam. (Utólag is elnézést azoktól, akik feliratkoztak rá – már hatezren –, de hónapok óta nem kaptak semmit. Ezután minden másként lesz ? ).

Ha már a lezáratlan XX. századról beszéltem, akár annak utolsó évtizedét is tekinthetjük igen hosszúnak: a kor emblematikus alakjai (az időszak jellemző szava az „olajvállalkozó”) és történeteik máig itt vannak velünk.

Ez onnan jutott eszembe, hogy egy minapi tudósításban „Gyárfás Tamás és Portik Tamás régóta húzódó gyilkossági peréről” írtak. Méghozzá abból az apropóból, hogy Portik Tamás keddi bírósági tárgyalásán botrányt kavart ott megjelenő fia, aki elállta az érkező tanácselnök bíró útját, majd kávéval is leöntötte őt.

(Borítókép: Fortepan/UVATERV)